Renée Fleming csütörtökön exkluzív interjút adott a Bartók Rádiónak. A beszélgetést a ma esti operaközvetítés szünetében hallhatják. Műsoron Dvorák: Ruszalka című három felvonásos operája élő adásban a New York-i Metropolitan Operaházból. A címszerepben: Renée Fleming

Február 2-án a Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar rendezésében ismét egy zeneszerző, jelesül J. S. Bach műveit adták elő az említett helyszín hangversenytermében és fesztivál színházában. A Bartók Rádió 12 órától kezdve élőben közvetítette az előadásokat, a darabok között pedig a Kotta nélkül c. bologon is megjelent körkérdésre válaszoltak a hallgatók. Ezekből idézünk most.

"Bach zenéje olyan, mint a Biblia. Soha nem lehet "kiolvasni", csak újra és újra olvasni, játszani." (Sárközi Erika)

"Bach partiták Schiff Andrással - és nem tudom a dolgomat tovább tenni, hanem megáll az idő, és úgy érzem magam, mint a legemelkedettebb szerelmeskedésben. - Ez a pár héttel ezelőtti 1990-es koncertközvetítés alatt jutott eszembe. Engem kiemel a hétköznapi létből, jobban mint más zeneszerző." (Kurják Tímea)

"Mivel nincs zeneelméleti képzettségem (zenegyakorlati sincs) nem tudom szabatosan kifejteni. Csak annyit tudok, hogy nem lehet olyan hangulatom, olyan tevékenységem, hogy bármelyik, véletlenszerűen felhangzó Bach zene zavaró lenne. Egyszerűen olyan, mintha kifejezetten nekem szólna, nekem írta volna valaki aki jobban ismer engem mint én magam." (Gulyás István)

"Hallgatom a műsort és nagyon nagyon tetszik. A két legnagyobb zeneszerző Bach és Mozart!" (Kiss Tamás) 

Apollón babérkoszorút nyújt át a 17. század egyik legismertebb kasztrált énekesének, Marcantonio Pasqualininek, aki nemcsak előadóművész és zeneszerző, hanem elismert költő is volt. A Sixtus-kápolna kórusának tagja: erre utal fehér miseruhaszerű öltözete, viszont a vállánál összefogott állatbőr színházi, operai tevékenységére utal. Pasqualini billentyűs citerán játszik a képen, a hangszeren Dafné szobra látható, amint Apollón egykori szerelme fává változik. A háttérben a fához kötözött Marsziasz elfordítja tekintetét Apollón lírájáról, mely a szellemi erőt jelképezi, míg a szatír földön heverő dudája a testiség és durvaság jelképe.

(Andrea Sacchi: Apollón babérkoszorút nyújt át Marcantonio Pasqualininek, 1641 - New York, Metropolitan Museum of Art)

Ha kell gyönyörűek, ha olyan kedvük van csúnyán beszélnek. Apjuk a nagyfőnök, anyjuk a titánnő. Kilenc lánytestvér, akik nélkül bajosan született volna művészet.

Ők a múzsák.

Hésziodosz, Homérosz, Ovidius és Boccaccio is megemlékezik róluk, de persze "múzsailag" ők sem értenek egyet mindenben.

Az első időkben három múzsa élt csupán. Hegyeket jártak és folyópartokon pihentek, majd idővel az Olümposzra kerültek, hogy ott énekükkel szórakoztassák az isteneket. A hagyomány szerint később, amikor már többen is lettek, két csoportra oszlottak: az egyik Macedóniában a Pieros-hegyen ütött tanyát, míg a másik a Helikon-hegyen érezte jól magát. Az első csoport egy idő után úgy érezte, most már oly sokat fejlődtek a költészet- és zenetanulás terén, hogy ideje versenyre hívni a szomszédokat. Ez utóbbiak kithara-kísérője maga Apollón volt. A kihívást elfogadták, és Parnasszus nimfáinak bíráskodásával elindult a küzdelem. A nimfák a helikoniakat hozták ki győztesnek, amire a másik társaság igencsak felkapta a vizet, és szörnyűségeket vágtak a versenytársak fejéhez. Ezt Apollón sem hagyta szó nélkül: szépen madarakká változtatta őket: ezzel az ügy le lett zárva.

A múzsákat eleinte a költészettel azonosították, tevékenységük a zenével csak később bővült. Ahogyan létszámuk is. A klasszikus ókorban már kilencen voltak, név szerint: Erató, Euterpé, Kalliopé, Kleió, Melpomené, Polühümnia, Thália, Terpszikhoré és Uránia. Mindegyiküknek volt egy különös tulajdonsága.


Kezdjük a sort Kalliopéval, a szép hangú múzsával. Testvéreihez hasonlóan ő is Zeusz és Mnémoszüné lánya. Szép hangja ellenére ő az epikus költészet és a tudomány múzsája. Ennek köszönhetően, ha találkoznak vele, viasztáblájáról és íróvesszőjéről ismerhetik meg.
















Viszonylag könnyen összekeverhetik Kleióval, akit sokan csak Kliónak neveznek. Nos, mivel testvérek voltak, igen hasonlítottak egymásra. Csakhogy Kleió nem viasztáblát, hanem papirusztekercset tart a kezében s - csakúgy mint nővérének / vagy húgának - van nála íróvessző is.

És itt van a "bűbájos" Erató, a szerelmi és erotikus költészet pártfogója és megtestesítője. Fejét mirtusz vagy rózsakoszorú díszíti, kezében lantot tart, lábánál madarak csipegetnek magokat. A reneszánsz festményeken gyakran arany nyílvessző van kezében, így utalnak Éroszra, a szerelem istenére, akinek Erató gyakori kísérője volt és arra, hogy a "szerelem" mindenkit megihlet.



















Euterpé a következő múzsa, akinek szintén köze van a muzsikához. Őt többnyire kettős fuvolával ábrázolják. Nem volt egyedül, ugyanis szerelmi viszonyt folytatott Sztrümón folyóistennel. Kettejük gyermeke, Rhészosz, kinek sem a fuvolához, sem a muzsikához semmi köze már.























Mai utolsó múzsánk Polühümnia, a komoly himnuszköltészet múzsája. Neki tulajdonítják a líra feltalálását. Polühümnia segít emlékezni, s neve arra utal, hogy a költők az általuk írt himnuszokkal halhatatlan dicsőségre tettek szert. Többnyire tűnődő pózban, kezében pergamentekerccsel, vagy (mint jelen esetben) ha a mezőgazdasági munkák őrzőjének tartják, kerti szerszámokkal a kezében ábrázolják.

(Folytatása következik.)

Domenichino: A pásztorok imádása (Skót Nemzeti Galéria)

























Campin, Robert: Jézus születése, a pásztorok imádása (Dijon, Szépművészeti Múzeum)

























Castiglione, Giovanni Benedetto: A pásztorok imádása (Genova, Szent Lukács templom) 

Talán magával az irodalommal egyidős a jelenség, pontosabban az az eljárás, hogy az író egy-egy figuráját annak beszédmódjával karakterizálja. Az viszont vélhetően az újkori irodalom találmánya, amikor a szereplő társadalmi hovatartozását világítja meg a beszédstílus.

Az író saját, „hivatalos” nyelvezetétől való eltérés a legtöbb esetben lefelé mutat. A tanulatlan emberre jellemző beszédet, argót használó, vagy a tájnyelven megszólaló szereplőt rendszerint lenézik. Jobb esetben a mű egyéb szereplői, rosszabb esetben maga az író. Természetesen ez nem kizárólagos szemlélet, hiszen a népi, a népies és a népieskedő irányzatokban a tájnyelv és a tájszólás határozottan a kiválasztottakat jellemzi. De ha egészében nézzük, a nyelvtani hibákkal terhes, a tájnyelvi, netán trágár megszólalás általában a megszólaló alávetettségét fejezi ki. A számtalan példa közül egyet. Karinthy Frigyes színdarabjában, a Holnap reggelben, a III. felvonás elején két jassz – a régies kifejezést csak körülírni tudom, mondjuk, a kallódó fiatal szókapcsolattal –, szóval, két jassz beszélget. (A „Himmelmann” tükörfordításban égi embert, a történetben értelemszerűen pilótát jelent.)

A társadalmi osztályok, a hierarchia tekintetében valamivel közömbösebb az idegen akcentus használata. Ámbár ez is lehet lenézés tárgya, és ezzel már át is lépünk a zene területére. A Zsoldosszerenád, Orlandus Lassus madrigálja viccességét annak szövege adja. Ahogy egy faragatlan zsoldoskatona töri az olaszt.

De mehetünk még beljebb is a muzsikában. A XIX. és a XX. század és bizonyos mértékig még korunk zenéjében is az ún. könnyűzene felbukkanása az egyszerű, tanulatlan, alacsony származású ember beszédének a megfelelője – egyértelműen rosszalló, lenéző értelemben. Hogy ez jó-e vagy sem, hogy mesterségesen mélyíti-e a szakadékot a „magas művészet” és a „könnyű műfajok” között, vagy csak leképez egy szemléletmódot, ezt nem a mi tisztünk eldönteni. Inkább lássunk két példát. Arthur Honegger drámai oratóriuma, a Jeanne d’Arc a máglyán történelmi témát dolgoz fel. A jórészt szimbólumokkal dolgozó alkotás egyik legdöbbenetesebb jelenete, amikor Jeanne-t a peres eljárás során kiszolgáltatják az állatoknak. De ki legyen a bíró? A tigris, a róka, a kígyó nem vállalja. Elvállalja viszont a disznó. A dolog történelmi előzménye voltaképpen egy szójáték. A Jeanne perében eljáró egyházi törvényszék vezetője Beauvais püspöke, egy bizonyos Pierre Cauchon volt. És bár másképpen írják, mint a ’disznó’ jelentésű „cochon”-t, a két szó csengése ugyanaz. Nos tehát a disznó jelentkezik elnöknek, és a jelenethez Honegger kora szórakoztatózenéjének stílusából merít.

Alban Berg Wozzeck című operája, illetve a forrásul szolgáló Büchner-dráma szintén megtörtént eseményt dolgoz föl. És noha a következő jelenet kocsmában játszódik, ahol eleve is indokolt a könnyűzene használata, Berg ezzel is aláhúzza a helyzet tragikumát. Wozzeck meglátja élettársát, Marie-t, amint a Tamburmajorral táncol, önfeledten.

Említettem, hogy ez az eljárás a XIX. században kezdődik, azért ezt hadd finomítsam. Az 1800-as évek elején még nem létezett, vagy nem volt akkora a szakadék könnyű és komoly között. Haydn még gond nélkül adott ugyanabban a tételben ugyanannak a témának arisztokratikus, népi és magyaros karaktert – mint például a III:77-es Hoboken-jegyzékszámú C-dúr vonósnégyesben.

Jólesz György

(Elhangzott 2013. november 21-én a Bartók Rádió "Muzsikáló reggel" című műsorában.)

Anélkül, hogy bármilyen "morális" felhangja lenne a mostani posztnak, el kell ismerjem, nem vagyok túlságosan oda a klasszikus zene hétköznapiasításától. Pedig - mondhatják többen is jogosan - magam is részt veszek abban, amikor a zeneszerzőket mint egyszerű embereket próbálom közelebb hozni a Bartók Rádióban. De hol van a határ? Egyáltalán van-e határ? Vagy az is országonként változik? Kíváncsi vagyok a véleményükre! (Kommentekre a Kotta nélkül Facebook-oldalán van lehetőség).

Itt van ez az amerikai plakát, amely Haydnt kalózként ábrázolja. Ez a nemzetközi "beszélj-úgy-mint-egy-kalóz" nap alkalmából készült.

Ma este a Bartókón Nikolaus Harnoncourt vezényletével lesz hallható Weber "A bűvös vadász" című háromfelvonásos operája, az a mese, amely hosszú ideig foglalkoztatta a zeneszerzőt. Röviddel azután ugyanis, hogy Weber elfogadta a drezdai udvar operakarmesteri megbízását 1817-ben, újra nekilátott a Bűvös vadász történetének kidolgozásához. Előtte nagyjából 7 évvel kezdett foglalkozni ezzel a históriával. Kapcsolatba lépett Kinddel, a drezdai irodalmi "dalkör" jeles képviselőjével, aki hamarosan felvázolta librettóját, akkor még "A próbalövés" címmel. Hozzá kell tegyük, hogy ez a történet abban az időben igen népszerű volt a német nyelvterületen: több színházi változat is a közönség elé került. És nemcsak Weber fantáziáját mozgatta meg, hanem például Spohrét is, akit szintén megihletett ez a mese. Persze Spohr amint megtudta, hogy kollégája is tervbe vette egy opera megkomponálását, letett tervéről Weber javára.

Weber lassan dolgozott. Persze nem a tehetség, vagy az ihlet hiánya, hanem más elfoglaltságai miatt. Végül 1820-ra tudta befejezni művét, amely egy csapásra komoly sikert hozott számára. A darab népszerűségét mi sem mutatja jobban, hogy 1830-ra bemutatták Dániában, Svédországban, Csehországban, Oroszországban, Franciaországban, Lengyelországban, Hollandiában és Magyarországon. Sőt, 1850-re már láthatta Rio de Janeiro és Sydney közönsége is.

Egy új tanulmány szerint az aranyhalak nemcsak hogy zenekedvelők, de még a zeneszerzőket is meg tudják különböztetni.

A Keio Egyetem Pszichológiai Fakultásán végzett kutatást vezető Kazutaka Shinozuka elmondása szerint az aranyhalak sokkal okosabbak és műveltebbek annál, amit mi gondolnánk róluk. A kísérlet szerint két zeneművet, J. S. Bach d-moll toccata és fúgáját, illetve Sztravinszkij Tavaszi áldozatát játszották le a halaknak. A zeneszó alatti étkezési hajlandóságuk nyomán vonták le azt a következtetést, az aranyhalak, bizony, sokkal többet esznek, ha Bachot hallgatnak, mint amikor Sztravinszkijt játszanak nekik.

Shinozuka elmondta továbbá, hogy az aranyhalak Bach-rajongása nem egyedülálló: egy korábbi kísérletük eredménye szerint a jávai verebek is inkább a barokk mester darabjait szeretik, mintsem a kortárs zeneszerzőkét. Nagy valószínűséggel mindez a mai fül számára megszokottabb disszonanciakezelésből vezethető le.

Általában elmondható, hogy az állatok zenehallgatási szokásairól nem tudunk semmit. Legalábbis ezt hisszük mi, laikusok. Többnyire azt gondoljuk ugyanis, kedvenc, vagy tőlünk távol élő állataink bambán bámulnak csupán, ha Mozartot, vagy Beethovent játszunk nekik.

David Teie csellóművész, a Marylandi Egyetem zenei fakultásának előadója tette fel a következő költői kérdést: "Gondolták volna valaha is, hogy egy denevérnek elerednek a könnyei, ha meghallgatja Schubert Szerenádját?"

Teie a gyapjasfejű tamarinoknál vizsgálta, hogyan is reagálnak a zenére. A majmokat alapvetően hidegen hagyta a muzsika, s rá se hederítve ugráltak egyik ágról a másikra. Meglepő módon viszont megnyugodtak és figyelni kezdtek, ha Teie Metallica számot tett fel nekik.

Shinozuka nem merné azt állítani, hogy az állatoknak kedvére lehet tenni a klasszikus zenével, de az biztos, hogy akusztikus kommunikációra képesek. Úgyhogy a zeneszerzőknek már csak rövid ideig kell a humánpublikum tetszésére lenni, ha minden igaz, a határok hamarosan kitágulnak.

 

Megjelent a Bartók Rádió 2013. szeptemberi márványtermi és stúdiókoncertjeinek műsora. Ajánlom figyelmükbe Banda Ádám és Prunyi Ilona koncertjét szeptember 5-én (Bach: E-dúr partita BWV. 1006., Mozart: Esz-dúr szonáta K. 380, Schubert C-dúr szonáta D. 574.), a Geszler György emlékére tartott hangversenyt 12-én, illetve a "Világjáró művészeink" sorozatban Baráti Kristóf, Bánfalvi Zoltán, Bársony Péter és Várdai István vonósnégyes-hangversenyét (szept. 19.). A "Zenebeszéd" szeptember 28-i felvételén Mahler: "A fiú csodakürtje" dalciklusáról beszél Péteri Lóránt. Közreműködik Bátori Éva - ének és Réti Balázs - zongora.

A Muzsikáló reggel "Tárgy eset" című rovatában, 2013. június 13-án került bemutatásra az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében található zenélő automata, mely egy jezsuita (?) férfiszentet ábrázol. Amint azt Horváth Hilda muzeológus elmondta, "mindössze két további, a budapesti figurával közel egykorú, imádkozó (ferences) szerzeteseket formázó automata ismert a világon: ezek egyikét a müncheni Deutsches Museum őrzi, a másik a washingtoni Smithsonian Institution - National Museum of American History gyűjteményében található. Mechanikus szerkezetüket tekintve mindkettő közeli analógiája a budapesti darabnak, s méretük is közel azonos. Ugyancsak hasonló méretű és szerkezetű a bécsi Kunsthistorisches Museum Kunstkammerében őrzött, Lanton játszó hölgy címen ismert zenélő automata-figura, melyet Giovanni Torriano / Juanelo Turriano (1510 k. - 1585) 1570 körül készült művének tart a kutatás. Az itáliai származású Turriano előbb V. Károly német-római császár, majd fia, II. Fülöp spanyol király udvari órásmestereként szolgált."

További információk és fényképek találhatók az Iparművészeti Múzeum honlapján. A Tárgy eset három héten keresztül meghallgató a Bartók Rádió hangtárából.

Amikor bemutatták Debussy: A tenger című szimfonikus vázlatait a mű nem aratott sikert. Az egyik kritikus a következőket írta: „Debussy úr úgy tűnik, mostanság bizarr zenét szeret írni, olyan muzsikát, amely érthetetlen és eljátszhatatlan.” Nos, a mestert egyáltalán nem hatották meg a kemény szavak.

Ebben a művében Debussy oly érzékletesen festi le a napfelkeltét, a hullámokat és a szelet, mint korának legnagyobb festőművészei. Mindezek ellenére alkotása csak jóval később, elsősorban Toscanini előadásainak köszönhetően vált repertoárdarabbá.

Korniss Dezső 1975-ben készült festménye, az "Allegro barbaro" a Tárgy eset (8:15-től a Muzsikáló reggelben / Bartók Rádió) keddi adásának főszereplője. A Magyar Nemzeti Galériában Bellák Gábor mutatta be Korniss ikonikus alkotását a Bartók Rádió hallgatóinak. Az elhangzott műsor meghallgatható a Bartók Rádió hangtárából.