Köztudott, hogy a közösségi média számos előnnyel (és hátránnyal) jár. Éppen ezért manapság már csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy (legalább munkájukhoz kapcsolódóan) ne működtessenek oldalt a facebookon, twitteren, vagy más fórumokon. Példát adhat a kétkedőknek Anton Bruckner (1824-1896) osztrák zeneszerző, aki bizonyára nem sok erőt fektet twitter-oldalának működtetésébe. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen ő már nem él. Persze az is furcsa, hogy időközben az ansfeldeni születésű zeneszerző Clevelandbe költözött.

 

A közösségi média ma már megkerülhetetlen a művészek, főként a szólisták számára. Lehet fanyalogni, lehet elitistaként legyinteni, a helyzet az, hogy ismertséget (és mi másra lenne szüksége a művésznek) nagyon nehéz megszerezni már a hagyományos utakon. És még az sem elég, hogy "nyitok egy twitter-accountot", és ezzel el van intézve. Magyarországon például jóval kevesebben olvassák azt, mint a Facebookot; ugyanígy sokfelé vannak "helyi sajátosságok". A művésznek (vagy menedzserének) tisztában kell tehát lenni azzal, mi fán terem a tumblr, a Google+, a Digger, horribile dictu a Stumbleupon vagy a Foursquare. 

Nem véletlen, hogy az olyanok, mint az idei Last Night of the Proms sztárja, Joyce DiDonato lelkesen twitterezik, vagy a világ egyik legkeresettebb hegedűművésze, Joshua Bell, aki most adta hírül, hogy lehet őt követni már a Google+-on is. Hogy e mögött nincs-e szponzori szerződés, nem tudom.