2013. december 21-én, születésének 155. évfordulója alkalmából a Magyar Állami Operaház szobrot emelt Puccini tiszteletére, akinek műveit több, mint ötmillióan látták eddig a ház színpadán. Az Operaház építésekor még nem tartották fontosnak Puccininek szobrot emelni, sőt, erre később sem került sor. Az Operaház első szobrai ugyanis a megnyitás előtt három évvel, 1881 szeptemberében kerültek fel a színház homlokzatának felső párkányára. A báró Podmaniczky Frigyes intendáns elnöklete alatt összeült szoborbíráló bizottság választotta ki a megörökíteni kívánt 16 zeneszerzőt és kérte fel a kor legkiválóbb szobrászait a munkára. Arezzói Guido, Palestrina, Jacopo Peri, Orlando di Lasso, Pergolesi, Lully, Cherubini, Spontini, Haydn, Gluck, Mozart, Beethoven, Weber, Meyerbeer, Rossini és Wagner képmását a kor jó nevű szobrászművészei készítették el. Az akademizáló stílusú alkotások anyaga azonban nem bizonyult időtállónak, azok az évtizedek során szétmállottak. 1939-ben, miután egy szobor lezuhant a magasból, az összeset eltávolították. Pótlásukra csak évtizedekkel később, 1966 decemberében került sor. Ekkor az eredeti szoborciklus számos tagját más zeneszerzőkre cserélték, különös figyelemmel a baráti országok operaszerzőire. Míg az Operaházban sohasem játszott Scarlatti és Glinka, vagy Smetana és Moniuszko, akiknek operái évtizedek óta nem kerülnek színre, helyet kapott a Népköztársaság úti homlokzaton, addig olyan nagyságok, mint a vitathatatlan népszerűségnek örvendő Puccini és Richard Strauss kimaradt a panteonból. A 2014-es esztendő Richard Strauss jegyében telik, hiszen a német zeneszerző születésének 150. évfordulóját ünnepeljük, így akkor sor kerülhet a következő hiánypótlásra.
Hiánypótlás No. 1
2013-12-28 11:03 - 2013-12-30 09:32 kottanelkul
Címkék: Magyar Állami Operaház, Puccini, Richard Strauss
A hallgatag asszony
2013-09-29 09:00 - 2013-09-30 13:53 boszeadam
Címkék: Richard Strauss, A hallgatag asszony, Kocsis Zoltán
A Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltán irányításával a Daphne után Richard Strauss újabb zenés színpadi alkotását tűzik műsorra. "A hallgatag asszonyt világszerte ritkán játsszák; Budapesten 1977-ben a Drezdai Semperoper nagy sikerrel adta elő, Sir Morosus szerepében akkor Theo Adamot láthatta és hallhatta a közönség. Magyar produkcióban most először hangzik el.
A zeneszerző tizenegyedik operájának szövegkönyvét zseniális librettistája, Hugo von Hofmannsthal halála után Stefan Zweig készítette el, Ben Jonson színműve alapján. "A legjobb vígopera-szövegkönyv a Figaro házassága óta" - mondta Strauss, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a zsidó származása miatt mellőzött Zweig neve szerepeljen az 1935-ös drezdai bemutató műsorfüzetében és plakátjain. A művet a második előadás után be is tiltották, Straussnak pedig le kellett mondania a Birodalmi Zenei Kamara elnöki tisztségéről." - olvasható a MÜPA honlapján.űAz október 10-i és 12-i előadást megelőzően október 2-án műhelybeszélgetés lesz az alkotókkal a MÜPA Előadótermében.
Botrány vagy reklám?
2013-06-17 08:34 - 2013-06-17 11:48 boszeadam
Címkék: Thomas Weelkes, botrány, Richard Strauss, Gustave Charpentier, Ellenpont
Sátáni vagy angyali? Megdobálta volna paradicsommal? Más meg virágokkal halmozta volna el? Miért botrány a botrány, miért siker a siker? A művészet és a zene történetének alapvető kérdései ezek.Itt az Ellenpont, a Muzsikáló reggel szubjektív magazinja, benne a zenetörténet három botrányos alakjával, akik mind-mind más szempontból szúrták a nagyközönség szemét.
1611 jeles dátum az angol zenetörténetben, hiszen, Thomas Weelkes pályájának csúcsára érkezett. Sajnos azonban – mint minden csúcsra érés – ez is együtt járt azzal, hogy a csúcs után lejtmenet jön. A sherbone-i katedrális évkönyveiben ugyanis ekkor olvashatjuk azt a feddést, amely szerint Weelkes karvezetőként nem szolgálta a közösség legteljesebb megelégedését. Hogy a figyelmeztetés miatt, vagy sem, de két évvel később már sokkal súlyosabb botrányt okoz: nyilvános részegeskedés miatt megbüntetik. Újabb három év múlva már rendszeresen ittasan mutatkozik az emberek előtt, fel is jelentik a püspöknél: „köztudottan iszákos notórius káromkodónak” nevezik. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, legalábbis a püspökében: 1617. január 16-án elbocsájtják állásából. Ennek ellenére Weelkes a kocsma után gyakran megjelent a templomi közösségben, csúnya vicceket mondott és többször szándékosan megbotránkoztatta hívőtársait.
1622 szeptemberében Weelkes felesége meghalt, akkoriban már a mester újra a katedrális orgonistája volt. Valószínűleg (ital ide vagy oda) egyszerűen nem találtak ennyire tehetséges muzsikust. A fennmaradt tudósítások szerint gyakran járt ezután Londonban beszédes nevű barátjánál, Henry Drinkwaternél, aki többek között Weelkes végrendeletét is ellenjegyezte. A zeneszerző nem sokkal később elhunyt.
A nagy múltú névvel rendelkező századfordulós zeneszerző, Gustave Charpentier nem feltétlenül követte mindenben nagy elődeit. Az 1890-es években, a Louise című operájának egyre növekvő sikere után olyan operai szüzsék után nézett, amelyekben bemutathatta extravagáns gondolatait. Zenéje megmaradt a konvenciók között, de témaválasztásában elsősorban a polgárpukkasztásra törekedett. Az Egy költő élete, a Watteau szerenádja és a Megkoronázott múzsa című operája a promiszkuitás színrevitele miatt például óriási botrányt okozott. A felháborodásnak egy haszna azért volt: az addig az éhhalál szélén álló zeneszerző végre pénzhez jutott, hiszen a jegyeket minden előadás előtt azonnal elkapkodták. És hogy Charpentier élete teljes legyen, a színen a politika is megjelent: a szerző szokatlan témái közül a nők felszabadítására gondoltak a jeles politikusok egy-két előadás után, persze mit sem törődve Charpentier zenei újításaival. Dukas mondta találóan: „Az első és az utolsó felvonás egy mester műve, a másik kettő egy művészé, az egész opera pedig egy emberé.”
A cenzúra beavatkozása és a botrányokozás az újítás fokmérőjévé vált a 20. században. Richard Strauss Saloméja például keleti egzotikájával, szexuális visszaéléseivel, a kéj, a kínzás és a nekrofília bemutatásával mintha szándékosan hívta volna elő a botrányt. Pedig Strauss egyáltalán nem volt extravagáns zeneszerző: olyan, mintha a század első fele korszellemének vált volna alapvető szükségletévé a hivatalos szervek beavatkozásának kiváltása. Sajnos ez szinte észrevétlenül fordult át olyan vészterhes korszakba, amelyben a cenzúra közbelépése már nem az extravagancia, az újítás jele volt. Gondoljunk csak arra, amikor Strauss szövegírója, Stefan Zweig nem művészi értékei miatt nem szerepelhetett az adott opera premierjének plakátjain.
