Talán magával az irodalommal egyidős a jelenség, pontosabban az az eljárás, hogy az író egy-egy figuráját annak beszédmódjával karakterizálja. Az viszont vélhetően az újkori irodalom találmánya, amikor a szereplő társadalmi hovatartozását világítja meg a beszédstílus.
Az író saját, „hivatalos” nyelvezetétől való eltérés a legtöbb esetben lefelé mutat. A tanulatlan emberre jellemző beszédet, argót használó, vagy a tájnyelven megszólaló szereplőt rendszerint lenézik. Jobb esetben a mű egyéb szereplői, rosszabb esetben maga az író. Természetesen ez nem kizárólagos szemlélet, hiszen a népi, a népies és a népieskedő irányzatokban a tájnyelv és a tájszólás határozottan a kiválasztottakat jellemzi. De ha egészében nézzük, a nyelvtani hibákkal terhes, a tájnyelvi, netán trágár megszólalás általában a megszólaló alávetettségét fejezi ki. A számtalan példa közül egyet. Karinthy Frigyes színdarabjában, a Holnap reggelben, a III. felvonás elején két jassz – a régies kifejezést csak körülírni tudom, mondjuk, a kallódó fiatal szókapcsolattal –, szóval, két jassz beszélget. (A „Himmelmann” tükörfordításban égi embert, a történetben értelemszerűen pilótát jelent.)
A társadalmi osztályok, a hierarchia tekintetében valamivel közömbösebb az idegen akcentus használata. Ámbár ez is lehet lenézés tárgya, és ezzel már át is lépünk a zene területére. A Zsoldosszerenád, Orlandus Lassus madrigálja viccességét annak szövege adja. Ahogy egy faragatlan zsoldoskatona töri az olaszt.
De mehetünk még beljebb is a muzsikában. A XIX. és a XX. század és bizonyos mértékig még korunk zenéjében is az ún. könnyűzene felbukkanása az egyszerű, tanulatlan, alacsony származású ember beszédének a megfelelője – egyértelműen rosszalló, lenéző értelemben. Hogy ez jó-e vagy sem, hogy mesterségesen mélyíti-e a szakadékot a „magas művészet” és a „könnyű műfajok” között, vagy csak leképez egy szemléletmódot, ezt nem a mi tisztünk eldönteni. Inkább lássunk két példát. Arthur Honegger drámai oratóriuma, a Jeanne d’Arc a máglyán történelmi témát dolgoz fel. A jórészt szimbólumokkal dolgozó alkotás egyik legdöbbenetesebb jelenete, amikor Jeanne-t a peres eljárás során kiszolgáltatják az állatoknak. De ki legyen a bíró? A tigris, a róka, a kígyó nem vállalja. Elvállalja viszont a disznó. A dolog történelmi előzménye voltaképpen egy szójáték. A Jeanne perében eljáró egyházi törvényszék vezetője Beauvais püspöke, egy bizonyos Pierre Cauchon volt. És bár másképpen írják, mint a ’disznó’ jelentésű „cochon”-t, a két szó csengése ugyanaz. Nos tehát a disznó jelentkezik elnöknek, és a jelenethez Honegger kora szórakoztatózenéjének stílusából merít.
Alban Berg Wozzeck című operája, illetve a forrásul szolgáló Büchner-dráma szintén megtörtént eseményt dolgoz föl. És noha a következő jelenet kocsmában játszódik, ahol eleve is indokolt a könnyűzene használata, Berg ezzel is aláhúzza a helyzet tragikumát. Wozzeck meglátja élettársát, Marie-t, amint a Tamburmajorral táncol, önfeledten.
Említettem, hogy ez az eljárás a XIX. században kezdődik, azért ezt hadd finomítsam. Az 1800-as évek elején még nem létezett, vagy nem volt akkora a szakadék könnyű és komoly között. Haydn még gond nélkül adott ugyanabban a tételben ugyanannak a témának arisztokratikus, népi és magyaros karaktert – mint például a III:77-es Hoboken-jegyzékszámú C-dúr vonósnégyesben.
Maradjunk is a vonósnégyesnél.
Tapasztalhatjuk, hogy a kényszerű hierarchiát a könnyűzene is tudomásul vette, és az ünnepélyes mondanivalóhoz az ún. komolyzene eszköztárából kell kölcsönöznie. Paul Simon és Art Garfunkel dalában a neves amerikai építészre, Frank Lloyd Wrightra emlékeznek, és a méltatás csúcsán belép egy vonósnégyes is.
Jólesz György
(Elhangzott 2013. november 21-én a Bartók Rádió "Muzsikáló reggel" című műsorában.)
