Vincenzo Bellini 1819-ben ösztöndíjat nyert a nápolyi Real Collegio di Musicába, ahol tanította őt Giovanni Furno és Giacomo Tritto is. Viszont 1822-től egy híres tanárt is kapott Niccolò Zingarelli személyében. Az összhangzattan és az ellenpont hagyományos oktatása mellett valószínűleg igen nagy hatással volt rá az a temérdek szöveg nélküli solfeggio-gyakorlat, amelyet Zingarellitől kapott feladatul. Sőt, vokális érzékenységét fejleszthette, hogy többször is énekelt Girolamo Crescentini kasztrált énekessel. A konzervatórium kompozíciós hagyományai azonban kevésbé hathattak serkentően a fiatal Bellinire, hiszen olyan - akkor már - rigorózus zeneszrzők "mutattak utat", mint Cimarosa, vagy Paisiello. Rossini zajos zenéjét például ki nem állhatták, s csak mint ellenpélda hozták fel a tanulóknak. Bellini darabjaiból kitűnik, hogy úgy sajátította el a konzervatórium által megkövetelt stílust, hogy közben a Rossini-követésről sem mondott le. Nem is nagyon tehetett volna másképp, hiszen tiltás ide, tiltás oda, kötelező volt színházba járni, ahol Rossini igen gyakori vendég volt darabjain keresztül is. Tudjuk, hogy Bellinire milyen nagy hatással volt a "Semiramide" és a "Mózes Egyipomban", vagy Donizetti "La zingarája", Mayr "Medea in Corinto" c. operája és Spontini "La vestaléja". A Rossini iránti rajongás és az konzervatóriumban ellene felhozott érvek szorítása jellemzi Bellini iskolás kompozícióit. A Rossinivel való szembesülés pedig egész pályájának egyik meghatározó eleme lett.
Bellini 1825-ben végzett Nápolyban, s lehetőséget kapott rá, hogy operát írjon a konzervatórium számára. A megkötés csupán annyi volt, hogy a konzervatórium tagjai adhatják elő, akik között nem volt lány. "Adelson e Salvini" volt a darab címe, s elég nagy sikert ért el ahhoz, hogy az iskola kis színházában azt követően minden vasárnap előadják. Bellini később át akarta dolgozni ifjúkori darabját, de erre soha nem került sor.

 

Egy ismeretlen szerzőtől származó kéziraton kívül semmilyen más forrásunk nincs, amelyből infromációt kaphatnánk Vincenzo Bellini gyermekkorára vonatkozóan. Ebből viszont kiderül, hogy a kis Bellini kivételes tehetségnek számított: állítólag a kis Vincenzo minden előzetes tanulás nélkül 18 hónapos korában elénekelt egy Fioravanti-áriát, három évesen átvette a karmesteri szerepet nagyapjától egy templomi szertartáson, öt évesen pedig már elsőrangú zongoristának számított.

1831. Mágikus évszám Bellini rövid életében, hiszen ebben az esztendőben írja az "Alvajárót" és leghíresebb operáját, a "Normát" is. Bellini zeneszerzői személyiségéről érdemes lenne egyszer hosszabban is írni, hiszen olyan, ízlésükben egymástól gyökeresen különböző zeneszerzők, mint Chopin, Verdi és Wagner is oda voltak az itáliai szerző dallamaiért. Bellini hatodik operáját a Teatro Carcano egy igen különleges évadjára írta, amelyet Donizetti Boleyn Annájával nyitottak meg. A főszereplők itt is azok voltak, akik Bellini operájában: Aminát Giuditta Pasta énekelte, Elvino szerepében pedig Giovanni Battista Rubinit hallhatta a közönség. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Bellini mindkét sztárnak együtt írhatott. Luciano Mariani volt Rodolfo, Lisát pedig Elisa Taccani alakította. Rossini és Donizetti híresek voltak sebes munkatempójukról; nos Bellini sem maradhatott le tőlük, hiszen az Alvajáró 2. felvonását mindössze 2 hét alatt komponálta.
Többeknek feltűnhet a témaválasztás, hiszen az alvajárás nem feltétlenül romantikus betegség. Nos, ha nem is az, de mint jelenség mindenképpen ebbe a világba tartozik. Nem véletlen, hogy nem Bellini volt az egyetlen, akinek ez megtetszett. A sort Foppa 1800-as "Alvajárója" nyitja, ezt követi Paer, aki Scribe "La somnambule" c. darabjára írt operát, 1824-ben írja Romani a magáét Carafa számára. Egészen más gyökerekből táplálkozik, de ugyanezt a témát járja körül Romani "Aminája" (1824), amelyből aztán Rastrelli ír zenés színpadi darabot, illetve Ferreti hasonló című alkotása, amelyből Luigi Ricci kreál operát 1829-ben. Bellini tehát az, aki megkoronázza ezt a témát a maga darabjával.

Bellini operája igen magas hangokat kíván. Valószínűleg Rubini különösen magas hangú tenor volt, hiszen az eredeti kottában d''-ig terjed az énekelnivalója, s csak ritkán megy "a" alá a szólam a 2. felvonásban. Rubini egyébként írt egy énekiskolát is, úgyhogy ha valaki ténylegesen szeretné elsajátítani a bel cantó éneklés hagyományait, annak feltétlenül ajánlom ezt a kiadványt. Megkockáztathatjuk azt is, hogy Bellini nem is akarta mással hallani Elvino szerepét, csak Rubinivel, akinek - a korabeli híradások szerint - hihetetlen fejhangja volt, s a természetes és a fejhang közötti átmenet észrevehetetlen volt a hallgatóság számára.
Az opera sikeréről egy kortárs orosz zeneszerző, Glinka számol be a legrészletesebben visszaemlékezéseiben. A premier áttörő sikert hozott, s ennek megfelelően igen gyorsan bemutatták más európai városokban is. Pasta és Rubini énekelt még Londonban és Párizsban (1831), legközelebb pedig Firenzében énekelték együtt 1832-ben. Egy évvel az olasz premier után már nálunk is adták, igaz, német nyelven. Ezzel megelőztük a drezdai, bécsi, berlini és - az akkori közigazgatási okok miatt szintén német nyelvű - prágai színrevitelt is. További híres Aminák voltak Maria Malibran, Giuseppina Strepponi, Jenny Lind, Adelina Patti, Luisa Tetrazzini, Amelita Galli-Curci és Toti dal Monte, aki Bellini halálának 100. évfordulóján, 1935-ben énekelte Aminát a Scalában. Maria Callas is volt Amina a La Scalában és 1957-ben az Edinburgh Fesztiválon. A 20. századik nagyok közül még Renata Scottót illik megemlíteni Amina kapcsán.