Vincenzo Bellini 1819-ben ösztöndíjat nyert a nápolyi Real Collegio di Musicába, ahol tanította őt Giovanni Furno és Giacomo Tritto is. Viszont 1822-től egy híres tanárt is kapott Niccolò Zingarelli személyében. Az összhangzattan és az ellenpont hagyományos oktatása mellett valószínűleg igen nagy hatással volt rá az a temérdek szöveg nélküli solfeggio-gyakorlat, amelyet Zingarellitől kapott feladatul. Sőt, vokális érzékenységét fejleszthette, hogy többször is énekelt Girolamo Crescentini kasztrált énekessel. A konzervatórium kompozíciós hagyományai azonban kevésbé hathattak serkentően a fiatal Bellinire, hiszen olyan - akkor már - rigorózus zeneszrzők "mutattak utat", mint Cimarosa, vagy Paisiello. Rossini zajos zenéjét például ki nem állhatták, s csak mint ellenpélda hozták fel a tanulóknak. Bellini darabjaiból kitűnik, hogy úgy sajátította el a konzervatórium által megkövetelt stílust, hogy közben a Rossini-követésről sem mondott le. Nem is nagyon tehetett volna másképp, hiszen tiltás ide, tiltás oda, kötelező volt színházba járni, ahol Rossini igen gyakori vendég volt darabjain keresztül is. Tudjuk, hogy Bellinire milyen nagy hatással volt a "Semiramide" és a "Mózes Egyipomban", vagy Donizetti "La zingarája", Mayr "Medea in Corinto" c. operája és Spontini "La vestaléja". A Rossini iránti rajongás és az konzervatóriumban ellene felhozott érvek szorítása jellemzi Bellini iskolás kompozícióit. A Rossinivel való szembesülés pedig egész pályájának egyik meghatározó eleme lett.
Bellini 1825-ben végzett Nápolyban, s lehetőséget kapott rá, hogy operát írjon a konzervatórium számára. A megkötés csupán annyi volt, hogy a konzervatórium tagjai adhatják elő, akik között nem volt lány. "Adelson e Salvini" volt a darab címe, s elég nagy sikert ért el ahhoz, hogy az iskola kis színházában azt követően minden vasárnap előadják. Bellini később át akarta dolgozni ifjúkori darabját, de erre soha nem került sor.