Liszt Ferenc

(† 1886. július 31.)

Liszt Ferenccel a modern szellem egyik legkülönösebb és legragyogóbb alakja hunyt el. Soha nem ünnepeltek jobban művészt, nem rajongtak körül jobban férfit, nem volt személyiség népszerűbb, mint ő. Minden gyermek ismerte ezt az éles arcvonallal mintázott, méltóságos főt; simán leomló hajával, az energikusan előreugró homlokcsontja alól értelmesen fénylő szemével, finom – szájszögleténél ironikusan felhúzott – ajkaival. Nem volt ennél jellegzetesebb és ismertebb arc Európában. Emlékszünk a percre, amikor Liszt öt évvel ezelőtt, egy kvartett-estély kellős közepén, mint szerény hallgató lépett be a bécsi Musikverein termébe, az egész publikum feléje fordult, és hirtelen önkéntelen tapsban tört ki. Ugyanez történt Párizsban, Londonban – hol nem? Liszt fejedelem volt, kinek birodalmában a nap sohasem nyugszik le. Honnan ez a varázslat, mellyel öregkorában is mindig, minden társaságot elbűvölt? A zongoravirtuóz varázslata volt? Csak kevés idős ember dicsekedhet ma azzal, hogy Lisztet, az igazi fiatal Lisztet hallgathatta: élete utolsó negyven évében távol tartotta magát a nyilvános koncertezéstől. Aki pedig először csak a legújabb időkben volt tanúja játékának, azt az egykori Liszt árnyéka érinthette csupán. De több, Liszthez hasonlóan, hajdan nagy és ünnepelt árny jár-kel évtizedek óta szótlanul közöttünk, és senki nem ajándékoz nekik komolyabb figyelmet. Esetleg a zeneszerző Liszt az, akit mindenütt körülujjonganak? Kompozícióit, kétes értékű, ingadozó sikerű műveit csak egy kis csoport tiszteli osztatlanul. Az író netán? Bőbeszédű könyveit kevésbé önmagukért, mint inkább a szerző személyéért ütik fel, és valószínűleg ritkán olvassák végig. Tegyük fel, létezik egy hasonló adottságú, Liszt virtuozitásával rendelkező, de jelentéktelen megjelenésű, hűvös viselkedésű úriember, aki liszti szimfóniákat komponál, liszti könyveket ír – elképzelhetetlen lenne, hogy ő is a Lisztnek kijáró hódolat részese legyen. Nem a virtuóz, de nem is a zeneszerző, vagy az író, még csak e három együttvéve sem, hanem csak e tulajdonságoknak éppen ebben a vakító fényű, különös, egyedülálló személyiségben való megtestesülése tudott még hatvan év után is az egész művelt világra ilyen roppant hatást tenni. Ellenállhatatlan varázslat rejtőzött Liszt személyiségében: szabad és nyílt volt, mégis titokzatosság övezte. Mindig lelkesen, szellemesen, éles eszűen, érdeklődve a művészet, a tudomány, a társadalom és a politika iránt, telve az emberiség felé mutatott nemes, tettre kész együttérzéssel, ugyanakkor az egyént is megbecsülő szeretetével, Liszt akkor is kedvence lett volna a világnak, ha a dicsőség varázs- és fiatalító erejét nem élvezte volna annak teljességében. A majdhogynem kényszerítő hatalomról, amit Liszt azokra gyakorolt, akikkel dolga volt, Ambros találóan azt mondta: „Akár, mint Marius-hoz egy kimber gyilkost, akár egy kritikust küldenének hozzá, és neki csak annyi ideje lenne, hogy tíz szót váltson a gyilkossal vagy a kritikussal, már megmenekülne”. Liszt alkotásairól lehet bármilyen véleményünk: személyével olyan, mindenütt világító fény alszik ki, amelyhez fél évszázadon át hozzá voltunk szokva. Liszttel tagadhatatlanul korunk arcának egy jellegzetes, eleven vonása tűnik el, olyan meghatározhatatlan űr keletkezik, melyet más nem tölt be soha.

Kérdésemre, nem gondolt-e arra, hogy visszaemlékezéseit megírja, Liszt 1878-ban azt válaszolta: az élete oly sok időt vesz el, hogy azt végképp nem tudná megírni. A Liszt tollából származó emlékiratoknak felbecsülhetetleneknek kellene lenniük; elismerésre méltóbbak, úgy vélem, és maradandóbbak is, mint legnagyobb szabású zeneművei. Leginkább egy hivatásos életrajzíró vázolhatná fel életét, mégpedig a jóakaratnak és az iróniának azzal az eredeti keverékével, amely Lisztet is jellemezte. Könyve kevesebb ívből állhatna, és legalább tízszer lényegesebb tartalmat hordozhatna, mint az elbűvölt Louise Ramanné. Liszt életpályája, bőséges anekdota-cicomáival együtt általánosan ismert. Liszt két évvel Richard Wagner előtt, egy évvel Schumann és Chopin, illetve két évvel Mendelssohn után született. Indulása a többi csodagyerekéhez volt hasonló; csakhogy a csodák nála nem maradtak abba a gyermekkor elmúlásával, hanem folyamatosan és meglepően gyorsan sokasodtak és teljesedtek ki. A kilencéves fiú első nyilvános fellépésétől kezdve soha nem tűnt el korunk látóteréből. Fejlődésére nézve fontos volt az első, szilárd alapú képzés, melyet Bécsben kapott, de sokkal nagyobb jelentőséggel bírt az azt követő hosszú évekig tartó párizsi tartózkodás. A fiatal Liszt szellemi és érzelmi élete itt izgalmas érési folyamaton ment keresztül. Tizenhat évesen egy huszonnégy éves érettségével rendelkezett. Lelkesen csatlakozott a francia romantikus iskolához, Victor Hugo, Lamartine, Alfred de Musset, Georges Sand és Lammenais abbé társaságát élvezte; rajongott a júliusi forradalomért, a szabadságért és egyenlőségért, de egyúttal a legmagasabb arisztokrácia szép hölgyeiért is. Nem kétséges, hogy ezek a párizsi évek adták a legfeltűnőbb színt Liszt kaméleonszerű egyéniségéhez. Németországban is legszívesebben franciául beszélt, németekkel francia nyelven levelezett, s könyveit is ezen a nyelven írta. És mégis a német volt az anyanyelve. Magyarország határvidékén született és nevelkedett, ott, ahol akkoriban a német nyelv és német szokások uralkodtak, és így soha egy szót sem tudott magyarul. Német, francia, magyar volt – ki hogy akarja. Folytonos nagy utazásai és világhíre idő előtt kozmopolitává tették, egyszerre volt otthon mindenütt és sehol. A világfi magasabbrendűségének bizonyára jót tett ez a tarka kozmopolitizmus, művészi elmélyülésének és megszilárdulásának aligha. Hasonlóképpen, a lázas sietség és „habzsolás”, mellyel Liszt Párizsban az addig elhanyagolt képzését behozni igyekezett, úgy hogy minden számára fellelhető költőt, filozófust, műkritikust és történetírót összevissza tanulmányozott, fontos és érezhető nyomokat hagyott későbbi tevékenységén.

Liszt 1838-ban Párizsból indult első művészi útjára Bécsbe és Németországba. Felesleges beszélni a mindenkin úrrá levő lelkesedési mámorról. Lehetetlen leírni azt a varázslatot, amely Liszt zongorajátékában rejlett. A kor két nagy muzsikus tanúját hívjuk segítségül, olyanokat, kik mindketten a virtuóz-kultusz ellenségei voltak, ezen felül Liszt szerzeményeitől idegenkedtek, s még ennek ellenére is megérezték játékának varázshatalmát: 

Mendelssohn és Schumann. „Liszt,” írja édesanyjának Felix Mendelssohn, „ujjai mozgékonyak, a muzikalitás pedig minden porcikáját átjárja, melynek sehol sincs párja. Nem láttam még olyan zenészt, mint Liszt, akinél a zenei érzelem egészen az ujjhegyekig hatol, s onnan közvetlenül áramlik ki”. Még melegszívűbb Schumann ítélete, melyet saját zenei újságjában tett közzé: „Ez már nem ilyen, vagy olyan zongorajáték, hanem egy merész jellem megnyilatkozása, akinek az uralkodáshoz és a győzelemhez egykor a végzet a veszélyes fegyverek helyett a művészet békés eszközét adta. A művészek jönnek és mennek – merészségben és energiában viszont mindnek meg kell hátrálni előtte”. A negyvenes években volt szerencsém Lisztet gyakran hallani, és ezt a benyomást a még oly nagy virtuózok közül sem volt képes senki kitörölni vagy elhomályosítani. Liszt zongorajátéka összehasonlíthatatlan. Rubinstein, ma bizonyosan a leghatalmasabb virtuóz, csak fizikai erejében múlja felül őt; Liszt tudott egyenetlenül, ötlettelenül, szertelenül játszani, de a durvaság távol állt tőle. Aki Schubert Wanderer-fantáziáját, vagy Weber „Felhívás keringőre” című darabját hallotta Liszttől, majd később Rubinsteintől, tudja, hogy Liszt volt a sokkal nemesebb, finomabb muzsikus. Mai zongoravirtuózaink csak értékesebb programjukkal vannak előrébb. Liszt hangverseny-repertoárja egy régen elhalványult, számunkra idegen korszakot idéz; túlnyomórészt operafantáziákból, briliáns átiratokból, gyakran igen középszerű szalon- és bravúrdarabokból, adott esetben egy Weber-műből, vagy egy népszerűbb Beethoven-szonátából állt. Rossini Tell-nyitánya Liszt egyik kedvenc sikerszáma volt. Hogy Schumanntól semmit nem játszott, aki úgy sokkal korábban megkapta volna a neki kijáró elismerést, annak igazságtalanságát a későbbi években Liszt maga is belátta, és dicséretes őszinteséggel fájlalta.

1838-tól 1848-ig, tíz éven át tartott Liszt egész Európát átfogó győzelmi menete. Ekkor, sikereinek csúcsán, hirtelen megszakította virtuóz pályáját, hogy kizárólag zeneszerzőként, karmesterként és tanárként tevékenykedjék. A forradalmi évek egy időre elterelték a nyilvánosság figyelmét személyéről, de 1850-ben, amikor Richard Wagner érdekében lelkesen és sikerrel lépett fel, Liszt újra középpontba került. Azáltal, hogy mint „rendkívüli udvari karmester” Weimarban először vezényelte a Lohengrint, és hogy egy írásában azt, mint a drámai zene kívánatos ideáját dicsérte, Lisztnek sikerült a Wagner iránti érdeklődést széles körben felébresztenie, és a Lohengrin általános elfogadását nagyjából egy évtizeddel előbbre hoznia. Ettől a pillanattól kezdve Liszt számított a „jövő zenéje” fő tekintélyének (Wagner, aki akkoriban menekültként Svájcban tartózkodott, nem tudott nagy hatást gyakorolni ebben a kérdésben), és Weimar vált az új irányzat követőinek zarándokhelyévé.

Egy, a figyelmet kevésbé felkeltő, a bonni Beethoven-ünnepre írt kantáta kivételével 1853-ig Liszt nem írt egyetlen nagyobb zenekari, vagy kóruskompozíciót sem. Majdnem kizárólag virtuóz zongoradarabok töltik meg a harmincas, negyvenes évekből származó műveinek impozáns jegyzékét. Ellentmondásosnak tűnhet zeneművek tekintetében, de Liszt azokban az operafantáziákban és átiratokban a legkellemesebb, legsajátosabb és legeredetibb, melyekben nem saját, hanem idegen témákat dolgoz fel. De mily bensőségesen tette Liszt magáévá az idegent, mily szellemesen tudta azt megváltoztatni, fokozni, díszíteni! Játékához hasonlóan zongorára írt művei is szerfelett tágították e hangszer lehetőségeit, és alkották meg a zongorajáték addig nem sejtett hatásokkal és izgalommal teli új technikáját. Akármennyi szertelen, furcsa és egyúttal triviális elem rejlik virtuóz szakaszának zongoradarabjaiban, helyesebben és előnyösebben mutatják nekünk az igazi Lisztet, mint későbbi szimfóniái és oratóriumai. A Don Juanra, a Luciára és más hasonlókra komponált fantáziái, mindenekelőtt azonban „Magyar rapszódiái”, melyek a cigányzenét valóban zseniálisan adják vissza, mind izgalmas kompozíciók és a zongoramuzsika történetének maradandó mérföldkövei. Mindenki, aki magát virtuóznak akarja nevezni, köteles ezeket tanulmányozni, és a világnak még akkor is örömet fognak szerezni, ha az már régen nem érdeklődik Liszt „Dante-szimfóniája” és a „Krisztus” iránt.

Úgy tűnt, Liszt hosszú ideig nem szánta rá magát, hogy a zongoradarabokról áttérjen a nagyobb művészi formákra. Amikor a nyelvész, Adolph Pictet egyszer e tekintetben meglepetésének adott hangot, Liszt egy levélben válaszolt, melyet legszebb szellemi megnyilvánulásai közé sorolunk: „Nem tudja, hogy a zongorától való búcsúról beszélnem olyan, mintha gyászolnék, mintha elrabolnák tőlem azt a fényt, mely fiatalkoromat bevilágította, és azzal elválaszthatatlanul összeforrt. Láthatja, a zongora olyan nekem, mint a tengerésznek a fregattja, az arabnak a lova – sőt, még annál is több! Eddig ez volt az énem, a nyelvem, az életem! Mindannak őrzője, ami lázas ifjúságom napjaiban bensőmben forrongott; neki hagyom örökül minden vágyamat, minden álmomat, minden örömömet és szenvedésemet. Húrjai megremegtek szenvedélyeim súlya alatt, készséges billentyűi minden kedélyemnek engedelmeskedtek. Hogy kérheti tőlem, hogy elhagyjam a színház és a zenekar csillogóbb és hangzatosabb sikereiért? Ó, nem! Még akkor sem, ha feltételeznénk, hogy az ilyen fajta harmóniákra már érett lennék, először csak akkor határoznám el magam szilárdan, hogy a zongorajáték stúdiumát és fejlesztését feladjam, ha már mindent megtettem, amit a mai napig elérni lehetséges.”

E vallomás után tíz évvel viszont azt látjuk, hogy Liszt zongora iránt érzett szerelmét teljesen kiszorította becsvágya, hogy magát, mint teremtő zsenit a zene legmonumentálisabb formáiban tegye maradandóvá. Meglepi a közönséget a kilenc „Szimfonikus költemény” egyidejű megjelentetésével, melyeket később még hárommal egészít ki. Következik az „Esztergomi mise”, több zsoltár és kisebb egyházi kompozíció, a „Krisztus”, a „Szent Erzsébet” és a „Strasbourgi dóm harangjai” oratóriumok, valamint számos alkalmi és ünnepi zene. Itt nincs módomban közelebbről vizsgálni ezeket a részemről korábban már kimerítően tárgyalt műveket. Ezek az alkotások egyeznek abban, hogy túltengnek bennük a vakító külsőségek a zenei lényeg rovására, illetve az újdonságért küzdő lázas erőfeszítés az alkotó erővel szemben. A „Szimfonikus költemények” egytől egyig ugyanazon hamis elv szülöttei: Liszt nem zenei, hanem költői elemekkel akar komponálni; egy egységes zenei organizmus helyett valamely híres költemény vélt „utánköltését” adja, ami annál kérdésesebbnek tűnik, mennél hűségesebb kíván lenni. Sokan többre tartják egyházi kompozícióit; mi azonban nem találunk semmit a vallás átszellemült békéjéből abban a zenében, melyben az emberi szenvedélyek teljes zűrzavara tör felszínre, és amelyben a legrikítóbb színházi hatások keverednek az archaikus formák és beszédstílusok művi gyermekiességével. E művek mindegyike izgalmas szellemileg, tisztán művészi beteljesedést viszont egyikük se ad. Liszt minden hatásvadász eszközt megdöbbentő virtuozitással kezelt. De az örökké izgatott, folyton a legszínesebb környezetet áhító, és szétszórtságában tomboló, mindenütt ünnepelt és kényeztetett Liszt soha nem volt képes megszerezni magának azt a nyugalmat és belső összeszedettséget, amely a kiérlelt, maradandó műalkotások feltétele. Nem gondolom, hogy Liszt e szimfóniái és oratóriumai befolyásolnák korunk zenéjének fejlődését, sőt abban sem hiszek, hogy hosszú élettartam jutna nekik osztályrészül. Ha kaptak is lelkes tapsot, az sokkal inkább Liszt személyének, mint Liszt műveinek szólt. Most, hogy ez a hatalommal bíró varázslatos személyiség búcsút mondott a múlandó világnak, hangkölteményeinek „időtlensége” komoly próbát kell kiálljon. A jövő, mégpedig nem is egy messzi jövő dönti majd el, hogy tévedtem-e, amikor 1872-ben a „Krisztus oratórium” elemzését a következő szavakkal zártam: „Liszt nagy kórus- és zenekari kompozíciói már most csak feleannyira hatnak, ha Liszt személyének varázsa hiányzik. Halála után még egy darabig, mint egy búcsúzó napsugártól bearanyozva, itt-ott felvillannak majd, hogy a következő nemzedék legalább címüket ismerje. Az utolsó emberrel viszont, aki még elmondhatja magáról, hogy Lisztet személyesen ismerte, oratóriumainak utolsó lelkes rajongója is a sírba száll majd.”

A legnagyobb feltűnést Liszt nem zenei teljesítményével keltette, hanem azzal, hogy huszonöt évvel ezelőtt Rómába ment és abbé lett. A legnagyobb tisztelettel igyekeztünk ennek a váratlanul jött rejtélyes eseménynek a közelébe kerülni, azért, hogy azt, mint Liszt mélyen vallásos vágyainak szükségszerű következményét tudjuk ábrázolni. Mintha a hívő katolikusoknak mind papokká kellene lenniük azért, hogy vallásos érzületeiket teljességükben meg tudják élni! Nem, nem kell az okot ilyen mélyen keresni. Még ha Liszt szenvedélyes szívében valahol a vallásos révület egy titkos forrása folydogált is, melyet az ellentétek izgalma soha nem hagyott teljesen kiszáradni, egész lényét a szépségnek szentelte, a művészet és az élet szépségének; elsősorban az esztétikumot kereste némi színpadiassággal fűszerezve. Az egyházi öltözet, amely egy magas, szikár, ősz alakot tiszteletreméltóvá tesz, adta meg neki a teatralitást. A papi ruha, nem pedig a papi rend. Ez utóbbival csak rosszul járt volna. Liszt ugyanis, miután megkapta az alsóbb rendeket, nem törekedett tovább a felsőbbek, még kevésbé egy lelkipásztori, prédikátori, kanonoki rang felé. A „magyar tiszteletbeli szerzetes[1]” soha nem gondolt arra, hogy valóban visszahúzódjék tonzúrás ferences testvéreinek kolostorába. Amikor Louis Ehlert először látta Lisztet abbéöltözetben, Rómában, s megdöbbenését nem tudta palástolni, Liszt – önmagán finom eleganciával végignézve – így szólt: „Jól áll, nem igaz?” Ez a „jól áll, nem igaz?” cseng vissza halkan zenéjének, írásainak, életének oly sok lapjáról. Ki is kárhoztathatná érte! Hiszen tényleg minden jól állt neki: a szalonfrakk és a fekete bársonyujjas fiatal korában, a hosszú reverenda pedig öregkorában. Véleményünket maga Liszt igazolja. Nem hivatását, nem életmódját, hanem csak ruháját cserélte papi öltözetre. Varázslatos világfiként, mint hajdanán, hölgyektől körülrajongva, mint hajdanán sietett a mi abbénk az egyik csillogó estélyről a másikra, az egyik zajos zeneünnepről a másikra és végül, közvetlenül halála előtt, a színházba, a „Trisztán és Izoldára” vitette magát. Az okot, amely Lisztet a klérus karjaiba vezette, romantikus-esztétikus természetében kell keresni, ez egyéniségének egyik vezérmotívuma – mégpedig egy igazán ártalmatlan motívuma. Soha senki ne legyen pap rosszabb szándékból!

Liszt még öregkorában is megdöbbentően tevékeny volt. Számos kompozíció, többnyire kisebb zongoradarabok és átiratok keletkeztek az utolsó években anélkül, hogy különös figyelmet keltettek volna. Még serényebben, gyümölcsözőbben tanított. A világ minden részéről özönlöttek hozzá a fiatal zongoristák, kik művészi beteljesülést és beavatást vártak attól, hogy Liszt tanítványaivá válnak. Az önmagát feláldozó önzetlenséggel, mellyel ő e jelöltek heves tanulási lázához viszonyult, egyetlen belső hangot követett. És csak ennek az Egy hangnak engedelmeskedett mindig, amikor segítőkész jósággal támogatta a fiatal zeneszerzőket, leveleiket megválaszolta, kézirataikat átnézte, ajánlásaikat elfogadta, sőt még kiadókat is keresett számukra. E szakadatlanul tevékeny jóakaratban mások iránt, kiknek kívánalmait saját munkái, saját érdekei, saját kényelme elé helyezte, Liszt Ferenc a művészettörténetben egyedülálló. Nem csak egyvalaki, hanem százak ismétlik majd sírjánál fájdalommal telve Mathias Claudius versét:

Egy jó ember fekszik itt a sírban –
             De több volt ő nekem ennél.