Nyilván Bécs kulturális közelsége volt az oka, de a Császárvárosban kedvelt táncok hamar népszerűek lettek Magyarországon is. Volt is vita, milyen társastáncokat járjanak a magyar urak, és milyet ne?! 1832-ben a Társalkodóban a következő jelent meg:
„A tánc, a dal a nemzeti gondolkodás és érzelem tükre. Nemzeti táncunkra nézve leginkább az vala a baj, hogy azt mindeddig mesterség nem szedé kellő rendbe. A sok külföldi bizonyos lejtegetésű, s ezért könnyű tanulhatású tánc, de kivált az egyszerű keringésű indulatos Walzert ki fogják táncköreinkből szorítani.” (Társalkodó, 1932. március 31.)
Egy évvel később, amikor az első pesti táncmulatságot tartották, úgy tűnt a felhívás süket fülekre talált. A Hasznos Mulatságokban jelent meg az a beszámoló, amelyből most idézek:
„Fő tánc a német vala: százan és százan kerengtek a sima viaszos padlózaton, jobban, rosszabbul, félve, dühvel, az mint kinek kinek adaték.” (Hasznos Mulatságok, 1833. január 16.)
Magyar zenére egyszerűen nem akartak táncolni, mindenki Strauss és Lanner keringőit, galoppjait vágyta. Úgy tűnt, a társasági eseményekről végképp kiszorult a hazai tánc, a verbunkos, a lassú és a friss vagy a toborzó. Hogy ennek mi volt az oka? Pontosan megválaszolni ezt a kérdést ma már nem lehet.
„A magyar táncos természetes mozgásai, apró sűrű ugrásai, sokféle változásai, lába szép helyeztetése, különféle görbületet s deli termetének kényelmes hajlongása oly kellemessé teszi a táncot, hogy táncosné nélkül is örömest eljárjuk, midőn más nemzet a nélkül semmire sem mehet.” (Társalkodó, 1832. október 24.)
A magyar táncos büszke magánya hozta volna, hogy nem lett társasági tánc a verbunkos, vagy a hozzá hasonlók? Vagy túl nehezek, akrobatikusak voltak a mozdulatok?
„Gyakorta megesik, hogy némellyek abban tartván legművészibb ügyességöket, ha vadul szertehadarászva, hánykolódva tót ugrásokat vagy salto mortalékat mutathatnak, a nézőkben személyök iránti bámulást, vagy faunusi tiszteletet gerjeszteni, egyszersmind lábficamító mesterségöktől elijeszteni iparkodván.” (Társalkodó, 1832. október 24.)
Nos, sokféle okot hozhatnánk a magyar tánc „kihalására”, de talán a divat erősebb volt minden másnál. Pedig már jó tíz évvel ezelőtt többen felszólaltak a magyar tánc megmentése érdekében. Balla Károly a következőket írta:
„A szomorú állapot megváltoztatására azon kérdés fordul elő, miképpen lehetne a magyar táncot oly rendbe szedni, hogy az a muzsika méltóságának megfelelvén, kiirtatna belőle mindaz, ami a nemzeti bélyeg nagyságát alacsonyítani látszik: s lenne egy nemzeti tánc, mely a nemes társaságokba, idővel pedig az idegenek előtt is lábra kaphatna.” (Tudományos Gyűjtemény, 1823. július. VII. kötet, 85. lap)
A korabeli kottákban bőven van példa magyar táncra, még akkor is, ha ezek a legmagasabb körök számára rejtve maradtak. Nem paraszttáncra gondolok, hanem olyanokra, amelyeket kisebb társaságokban, a kis- és a középpolgárság estélyein jártak. A Lassú és a Friss pár a legnépszerűbb, kiemelkedő zeneszerzője pedig Rózsavölgyi Márk volt. Egy egri bálról közöl beszámolót a Honművész, 1835-ben:
„Kimondhatatlanul szép a lassú magyar. Az eredeti magyar lassú nóta epedő, mint a szerelmes dalja holdvilágéjben kedvese ablakjai alatt. Fellengős, mint az ifjú magyar Leonidas szíve, ki szabadságát védve harcra kél. Lágy és panaszló, mint a nyögő fuvallat elfelejtett hősök sírjain, és epedő, mint az ártatlan leány első szerelmi csókja.” (Honművész, 1835. március 5.)
A Lassút többnyire Friss követte, olyan szapora tánc, melyet sokszor tényleg csak a legügyesebbek tudtak járni. A 19. század első felének egyik leghíresebb magyar táncosa Veszter Sándor volt, aki nemcsak itthon, hanem távoli országokban is sokakat hódított meg a magyar táncnak. 1841-ben August Schmidt írt hosszabb értekezést a magyar zenéről, amelyben szó esik a Frissről is:
„Ahogy a négy zenész elkezdett egy Lassant, úgy hiszem Biharitól, hamarosan vége lett a zúgolódásnak. Mély csöndben körülállták a zenészeket, és volt, akinek a könnye is kicsordult. Majd a Frissre váltottak a zenészek, megpendültek a sarkantyúk, a végén pedig mindnyájan hangosan követelték: Még egyszer!” (Pannónia, 1841. augusztus 24.)
Egyes vélekedések szerint a „palotás magyart”, mint udvari táncot, már a XV. században ismerték. E táncot lejtették a magyar főurak és hölgyek, s miután eleje csak lassú fordulatokból állott s inkább sétatánc volt, idősebb hölgyek és férfiak is részt vettek benne, sőt néha még egyházi férfiak is, ez utóbbiak azonban nem kezét, hanem a zsebkendőjét fogták meg a táncosnőnek. A palotásnak egyik neme volt később az ú. n. „magyar szóló”, melyben egy-egy fiatal dalia mutatta a magyar táncban való jártasságát, de ez alkalommal sebesebb tempóban játszották s minden 4. és 8-dik ütemre egyet bokázott a táncos és sarkantyúit összeverte. Noha a palotás a 19. század során is népszerű maradt, a szabadságharc bukása után a csárdás vette át a vezető szerepet. Oly nagy kedveltséget ért el, hogy már Bécsből is féltékenyen tekintettek a magyar táncra. Uhl Frigyes bécsi újságíró miért is írt volna pikírt hangú cikket a magyar táncról, ha nem féltékenységből?!
„A Komlókertben vagyunk, hol a legtöbb magyar vacsorál. Amint a zene megszólal, szomorú andalgással néznek maguk elé, Isten tudja, mire gondolnak! Egyet sóhajtanak, isznak reá némán, később megszólalnak, egyet-egyet mosolyodnak, összeütik bokáikat, töltenek és ismét isznak, s úgy teszik gyakran poharaikat az asztalra, hogy csak úgy táncolnak belé. Egyre új meg új nóták és új palackok érkeznek, foly az ivás, mely közben nagyokat sóhajt, sőt egyszer másszor zokog is a magyar, amidőn ahelyett, hogy letenné, földhöz vagy falhoz vágja a poharat. Már ilyenkor le nem teszi a cigány a vonóját, hanem folyvást húzza az egyik csárdást a másik után, a magyar pedig oda-oda kiált neki: ’hogy volt’, ami annyit tesz, hogy ’még egyszer!’” (Vasárnapi Újság, 1855. április 8.)
Pedig a bécsiek odavannak a magyar zenészekért, van úgy hogy elragadtatásukban még azt is mondják, a magyar cigányok jobban játszanak Strauss-muzsikát, mint maguk a bécsiek. A magyar tánc kritikája egyike lesz a lapok legkedveltebb témáinak. A helyes magyar tánclépésekről folytatott viták méltó előképei a 20. század második fele futballkritikáinak. Ahogy a focihoz ma, úgy a tánchoz akkoriban egyszerűen „mindenki értett”. Uhl Frigyesnek azonban egyben igazat kell adnunk. Az italozás elengedhetetlen volt tánc előtt és közben. 1858-ban a Szépirodalmi Közlöny adja meg a helyes irányt:
„Tudd meg nyájas vendég, hogy a magyar zene hallásánál a tökéletes józanság az élvezet rovására történik. Mert csakis a magyar szőlőnedv értetheti meg az idegennel e dallamosság mennyei fogalmát, mely mint valami varázsszer elaltatja a mindennapiság nyomasztó külbefolyását, és fogékonnyá teszi a keblet a költészet magasztosabb sugallatai iránt. A magyar népdalok Beethoven-symphoniák kicsinyben, melyeknek tartalma szabadság és öröm után vágyik.” (Szépirodalmi Közlöny, 1858. október 28.)
A csárdás népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy elkezdődnek a „plágium-perek”, a sajtóban egymást szidják, s vádolják lopással a szerzők. Szinte nincs olyan téma, amiről ne születnék új tánc. A kolozsvári prímás négy csárdásáról, az Ádám, az Aurélia, a Cecília és a Rozália csárdásról a Zenészeti Lapok egyebek közt ezt írja:
„Pongrácz József úgy látszik feladatául tűzte a kalendárium minden nevére egy csárdást írni. Hogy minő ez a fentebbi négy csárdás? Erre elég annyit mondani, hogy ha még 400-at is ír olyat, akkor se lesz köztük több különbség, mint van akármelyiknek két része közt. Ha már zeneszerző akar lenni, legalább tanuljon valamit, vagy írassa le olyan emberrel, aki nem ír Á helyett X-et.” (Zenészeti Lapok, 1869. július 25.)
A divat hullámai nem állnak meg az ország partjainál. Maga Brahms is a csárdáskorszak terméséből, az ötvenes, hatvanas évek csárdásdallamaiból vette a Magyar táncokhoz szükséges témáinak nagy részét.
Ha már Brahms szóba került, akkor nem hallgathatjuk el Liszt nevét sem, aki különösen vonzódott a magyar táncok iránt, nem beszélve azok előadóiról, a cigányzenészekről. A Barabás-villában tartott összejövetelről a Délibáb újságírója tudósít:
„A jókedvű lakoma közt Liszt óhajtására fölkeresteték s meghívaték Patikárus Ferkó zenésztársaságával. Liszt újólag elmélyedve bámulá e barna zenészek magyar művészetét. Ferkó varázserejű nyírettyűje nem egyszer csalt a zongorakirály szemeibe könnycseppeket s miután Patikárusék eljátszottak néhány lelkes darabot, Liszt fölkelt, kivette kezeikből a hangszereket, leültette őket a terített asztal mellé. Önök minket felségesen mulattattak – mondá – önök most pihenjenek, már meg kölcsönösen, mint illik, mi fogjuk önöket mulattatni, mennyire tőlünk telik, most én adok koncertet. Liszt aztán a zongorához ült és játszott, játszott az egész vendégsereg véghetetlen elragadtatására.” (Délibáb, 1856. szeptember 14.)
Az ötvenes évek végén egyre többen kongatják a vészharangot: vissza kell hozni a régi magyar táncokat – írják sokan, hiszen még azok is, amelyek „műsoron vannak” olyannyira megváltoztak, hogy nagy elődeink rájuk sem ismernének. Kondor Lajos nemcsak az új zenét veti meg, hanem a táncosokat is; őket „nyargalász s lábkaszibálók seregeként” aposztrofálja. Tény, hogy nemzetközi viszonylatban, érjenek el bármekkora külföldi sikereket is cigánybandáink, a magyar társasági tánc és zene puszta egzotikum marad csupán. Még akkor is, ha muzsikusaink néha tanújelét adják hazafiúi érzésüknek is. A kairói luxusétteremben játszó Babári Jóskától Ferenc Ferdinánd trónörökös nem kér magyar nótát, ehelyett a prímás a trónörökös és neje asztalánál Strauss-keringőt játszik. A bandához visszatérve azonban a magyar Himnuszba kezd, majd a Rákóczi indulót is eljátssza. Ez viszont már a 20. század eleje, annak az időszaknak a kezdete, mely egy nosztalgikus fellelkesülést nem számítva a népies magyar táncok hanyatlását hozta, úgy ahogy a cigányzenésszel szembeni patrónusi-úri magatartás is fokozatosan idegenné vált, és a II. Világháború után megszűnt. Ahogyan Sárosi Bálint írja: „A kevés, még létező cigányzenekar ma is tudja azt és úgy, sőt még jobban is játszani, mint amit és ahogy a száz év előttiek. De a varázs megszűnt.”
Kodálynak és Bartóknak köszönhetően nagyobb kincs került a felszínre: ez pedig a parasztzene és a paraszttánc.
Ábrányi Kornél 1867 áprilisában a Zenészeti Lapokban találóan jellemezte kor- és kartársát, Johannes Brahmsot.
A 
