Ábrányi Kornél 1867 áprilisában a Zenészeti Lapokban találóan jellemezte kor- és kartársát, Johannes Brahmsot.

"Mint északnémet származású, művészi szelleme mind ama tulajdonokat is egyesíti magában, melyeket e nemzeti válfajban leginkább feltaIálunk. Komolyság, mélység, alaposság, határozott irány, erőteljes kifejezés, mysztikus ábrándszerűség: ama sajátságok, melyek zeneköltészetét ép úgy, mint játékát kiválóan jellemzik.

Mint zongoraművész, a bevégzettség ama fokán áll, mely technikai nehézséget többé nem ismer. Ütete a legbiztosabb, tömörebb s erőteljesebb mit csak képzelni lehet. Ha crescendóit megereszti, s ha - mint mondani szokás - megfogja a zongorát, azt véljük, legalább is négy kéz játszik vagy két zongora hangzik. A legpoliphonikusabb mesterműveket keresi ki, melyeket nálánál alig képes valaki hatalmasabb érvényre emelni. A zongora egész zenekarrá válik ilyenkor keze alatt, melynek minden hangszerbeli átfutó hangjait, kidomborodó szólamait tisztán meg lehet különböztetni. Minden megizmosodik ujjai alatt s játékából biztos, öntudatra jutott egészséges szellem szól nem az ábrándos, érzelgő ifjú kebelhez, hanem a megállapodott férfi szívhez, mely könnyek nélkül is tud igazán érezni s féktelen kitörő kedv nélkül is örülni. Van sokszor, hogy megérinti a költészet légiesb húrjait is, s ilyenkor meggyőződhetünk arról, hogy a holdvilágsugárral is tud édesen susogni. Egész lénye, egyénisége, modora, jelensége összhangzásban áll művészeti irálya és irányával. Szerény komolysággal ül a zongorához; s mint egy bevégzett szobor, nyugodt marad a legóriásibb nehézségek legyőzése alatt is; gránitköveket hord össze s azokból épít titáni erődöket, hogy aztán azokat egymaga vegye be. - Nem szépeleg a tömeg izlésével, nem féli a hangcsillárok után kapkodó zenészeti lepkék ítéletét, ám csattogó szárnyaikat mindig képes egy-egy mestermű lángjaival leperzselni. - Szóval: valódi művész a szó legnemesebb értelmében, ki érzi hivatását s önbecsét. A' többivel nem sokat törődik, mert tudja, hogy a valódi művészet hatalmával bír, melynek senki nem képes ellenállni."

Hallottak már a Waldmeisterről, Johann Strauss operettjéről? Nem? Nos, ez a darab Magyarországon "A májusi bor" címmel ismert, legalábbis a szakmabeliek előtt, hiszen sokat nem játszották. A cím nem az erdőmesterre, hanem egy növényre utal, magyarul annyit tesz: szagos müge. Ennek a kicsi, erős illatú növénynek a föld feletti részeit a népi gyógyászatban idegesség és álmatlanság, illetve rossz emésztés kezelésére alkalmazzák. Az operett Németországban játszódik, ahol a szagos mügét nemcsak puncsízesítésre használják, mint például Ausztriában, hanem bizonyos sörfajtákat is ízesítenek vele.

A darabot 1895. december 4-én mutatták be a Theater an der Wienben; és annak ellenére, hogy nem olyan népszerű, mint a Cigánybáró, vagy a Denevér, 88-szor adták egymás után.

A mester 70 éves korában írta ezt a darabot. Ebben az időben már sokan a szemére vetették, hogy ihletgazdagsága a múlté. Pedig ennek ellenkezője az igaz: a nyitány például egy tűzijátékhoz hasonlít, oly sok benne a szikrázó, eredeti ötlet. A főtémához társuló szólóhegedű és szólócselló dallamáért lelkesedtek a kortársak. A kritikusok pedig meggyanúsították, hogy nem ő, hanem Johannes Brahms találta ki ezt a megoldást és írta meg az "ellenpontot".

Ez a mű is szerepel a 2014-es Újévi Koncerten, amelyet élőben közvetít a Magyar Televízió és a Bartók Rádió.