Mozart F-dúr oboanégyese (K 370) is szerepelt a ma délelőtti kaposvári koncerten. Ennek a darabnak a második tétele - játsszák azt bármilyen lassan is - nem túl hosszú. 38 ütem csupán. d-mollban van, és sokat elárul a zeneszerző személyiségéről.

Több zenetörténész is összeszámolta, hány moll kompozíciót írt Mozart 1781 és 1791 között. Persze mindez nem azt jelenti, hogy a végén levonjuk a következtetést, Mozart azért írt ilyen sokat ezekből, mert érezte a halál közeledtét. Mindettől függetlenül furcsa, hogy saját pályájához, és mondjuk Haydn ez idő tájt írt darabjaihoz képest feltűnően sok moll darab született. Példának okáért: 

Vannak azonban olyanok, akik mindezt nem tartják véletlennek. Ilyen például Dr. Peter J. Davies ausztrál orvos, aki szentül hiszi, hogy Mozart mániákus depresszióval küzdött ebben az időszakban. A doktor a következőket írja Mozart személyiségéről: „egyértelmű jelek mutatják, hogy Mozartban már fiatal felnőttként lappangott egyfajta krónikus izgatottság. Ez egészen haláláig tartott, és a hipománia és a depresszió közötti patologikus hangulatváltozásokkal kapcsolódott össze. Szemmel látható, hogy a ciklotim zavarodottság, mely a depresszív személyiségstruktúra velejárója, kritériumainak Mozart megfelelt."

Ide vonatkozóan érdemes idézni Sophie Haiblt, Mozart sógornőjét:

„Mindig jókedélyű volt, de még a legjobb hangulatában is mélyen elgondolkodó; másnak mélyen szemébe nézve mindenre megfontoltan válaszolt, lett légyen az vidám vagy szomorú dolog. S mégis úgy látszott, mintha közben elmerülve, valami egész máson dolgoznék. Még reggelenként is, kézmosás közben fel-alá járkált a szobában, meg nem állt egy percre, s esze mindig valami máson járt. Asztalnál gyakran ujjai közé vette szalvétájának egyik csücskét, szorosan összesodorta, orra alatt hadonászott vele; szórakozottságában, úgy látszott, nem is tud róla, s gyakran még szájával is fintort vágott hozzá. Szórakozásaiban minden újért lelkesedett, mint például a lovaglásért és biliárdért. Hogy a rosszfajta társaságtól visszatartsa, mindent türelmesen megkísérelt vele felesége. Keze és lába egyébként folytonosan mozgásban volt; mindig játszott valamivel, például kalapjával, zsebeivel, óraláncával, asztallal, székkel - mintha zongorázna. Legkisebb fia is éppen ilyen volt gyermekkorában.” 

Ne feledjük el azt sem, hogy Mozart közeli férfiismerősei, így például apjának halála mindig megrázta, s a tragikus eseményeknek szinte mindig betegség volt a velejárója.

Hadd folytassam Davies elemzését: „a hipomániás roham napokig tart, s gyakran depresszióval együtt jelentkezik. Lehetnek normális pillanatai a betegnek, de azok sem tartanak tovább néhány hónapnál. Azok a művészek, melyekre a ciklotim zavartság jellemző, hihetetlenül produktívak lehetnek betegségük idején. Jellemző lehet még az egyén túlértékelése saját magával szemben, a kirobbanó energia, meglepőnél is meglepőbb kreativitás és az alvásigény hiánya. Mozart ennek a kategóriának tipikus esete.” 

Apja halála után Mozart egyre inkább Constanzéba kapaszkodott, ami bizony nem tette éppen felhőtlenné kapcsolatukat. Ahogyan Davies doktor írja: „Ciklotim emberekkel nagyon nehéz együtt élni.” 

Robbins-Landon zenetörténész például éppen ebben a betegségben látja a megszaporodott molldarabok keletkezésének okát. Nehéz óráiban Mozartnak eszébe sem juthatott, hogy úgymond népszerű darabokat írjon. Ha valamiben vigaszt találhatott, akkor az a szomorú darabok komponálása lehetett. Éppen a c-moll zongoraverseny kézirata mutatja, mennyire hektikusan dolgozott rajta Mozart.