Sátáni vagy angyali? Megdobálta volna paradicsommal? Más meg virágokkal halmozta volna el? Miért botrány a botrány, miért siker a siker? A művészet és a zene történetének alapvető kérdései ezek.

Itt az Ellenpont, a Muzsikáló reggel szubjektív magazinja, benne a zenetörténet három botrányos alakjával, akik mind-mind más szempontból szúrták a nagyközönség szemét.

1611 jeles dátum az angol zenetörténetben, hiszen, Thomas Weelkes pályájának csúcsára érkezett. Sajnos azonban – mint minden csúcsra érés – ez is együtt járt azzal, hogy a csúcs után lejtmenet jön. A sherbone-i katedrális évkönyveiben ugyanis ekkor olvashatjuk azt a feddést, amely szerint Weelkes karvezetőként nem szolgálta a közösség legteljesebb megelégedését. Hogy a figyelmeztetés miatt, vagy sem, de két évvel később már sokkal súlyosabb botrányt okoz: nyilvános részegeskedés miatt megbüntetik. Újabb három év múlva már rendszeresen ittasan mutatkozik az emberek előtt, fel is jelentik a püspöknél: „köztudottan iszákos notórius káromkodónak” nevezik. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, legalábbis a püspökében: 1617. január 16-án elbocsájtják állásából. Ennek ellenére Weelkes a kocsma után gyakran megjelent a templomi közösségben, csúnya vicceket mondott és többször szándékosan megbotránkoztatta hívőtársait. 

1622 szeptemberében Weelkes felesége meghalt, akkoriban már a mester újra a katedrális orgonistája volt. Valószínűleg (ital ide vagy oda) egyszerűen nem találtak ennyire tehetséges muzsikust. A fennmaradt tudósítások szerint gyakran járt ezután Londonban beszédes nevű barátjánál, Henry Drinkwaternél, aki többek között Weelkes végrendeletét is ellenjegyezte. A zeneszerző nem sokkal később elhunyt.

A nagy múltú névvel rendelkező századfordulós zeneszerző, Gustave Charpentier nem feltétlenül követte mindenben nagy elődeit. Az 1890-es években, a Louise című operájának egyre növekvő sikere után olyan operai szüzsék után nézett, amelyekben bemutathatta extravagáns gondolatait. Zenéje megmaradt a konvenciók között, de témaválasztásában elsősorban a polgárpukkasztásra törekedett. Az Egy költő élete, a Watteau szerenádja és a Megkoronázott múzsa című operája a promiszkuitás színrevitele miatt például óriási botrányt okozott. A felháborodásnak egy haszna azért volt: az addig az éhhalál szélén álló zeneszerző végre pénzhez jutott, hiszen a jegyeket minden előadás előtt azonnal elkapkodták. És hogy Charpentier élete teljes legyen, a színen a politika is megjelent: a szerző szokatlan témái közül a nők felszabadítására gondoltak a jeles politikusok egy-két előadás után, persze mit sem törődve Charpentier zenei újításaival. Dukas mondta találóan: „Az első és az utolsó felvonás egy mester műve, a másik kettő egy művészé, az egész opera pedig egy emberé.”  

A cenzúra beavatkozása és a botrányokozás az újítás fokmérőjévé vált a 20. században. Richard Strauss Saloméja például keleti egzotikájával, szexuális visszaéléseivel, a kéj, a kínzás és a nekrofília bemutatásával mintha szándékosan hívta volna elő a botrányt. Pedig Strauss egyáltalán nem volt extravagáns zeneszerző: olyan, mintha a század első fele korszellemének vált volna alapvető szükségletévé a hivatalos szervek beavatkozásának kiváltása. Sajnos ez szinte észrevétlenül fordult át olyan vészterhes korszakba, amelyben a cenzúra közbelépése már nem az extravagancia, az újítás jele volt. Gondoljunk csak arra, amikor Strauss szövegírója, Stefan Zweig nem művészi értékei miatt nem szerepelhetett az adott opera premierjének plakátjain.