Ma este Massenet "Werther" című operáját hallhatják a Bartók Rádió hallgatói élőben a New York-i Metropolitan Operaházból. Nem előnytelen tehát, ha "átismételjük" a francia zeneszerző életét.
Massenet, Jules (1842–1912), komponista, a 19. század végének és a 20. század elejének legsikeresebb és legtermékenyebb francia operaszerzője.
Vidéki kereskedő családba született, de zenét már Párizsban tanult. Életének fő színhelye is a francia főváros volt. Apja mezőgazdasági céget vezetett, mint agrármérnök, híres fia a második házasságából született. Édesanyja – Massenet elmondása szerint – igazi feleség és anya volt, hiszen elsősorban neki volt gondja arra, hogy Massenet zenei nevelését is biztosítsa. Jól zongorázott, sőt még zenét is szerzett. Erre sokkal több ideje maradt akkor, amikor férje nyugdíjba vonult, ők maguk pedig fiúk után Párizsba mentek.
Amikor Massenet-t felvették a Conservatoire-ba, már teljesen világos volt, hogy csak és kizárólag zenei pályán fog dolgozni. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, hogy 1859-ben megnyerte a Conservatoire zongoraversenyét, majd 3 évvel később második díjat kapott a szolfézs- és ellenpontversenyen. Ambroise Thomas zeneszerzés-osztályába került, tanáráról pedig egész életében tisztelettel beszélt. Massenet nemcsak zongoratanárként tartotta fenn magát, hanem színházi munkát is vállalt: a Théâtre Lyrique zenekarában timpanizott. Ezt az állását négy évig töltötte be, s így alkalma volt közelebbről is megismerkedni a korszak francia operáival. Különösen szerette Gounod Faustját, vagy Reyer és más kortárs zeneszerzők zenés színpadi darabjait, de úm. belülről ismerte meg a nagy elődök, Gluck, Mozart, Beethoven és Weber alkotásait is. Mély nyomokat hagyott benne az az előadás, amelyen Berlioz vezényelte a „Krisztus gyermekkora” című művét 1855-ben, de hasonló hatással volt rá, amikor Wagnert láthatta dirigálni 1860 februárjában.
Mindezen élmények ellenére viszonylag későn fogott komponáláshoz. 1861-ben kiadott egy Bravúrfantáziát (Meyerbeer dallamaira), s egy évvel később már készen állt, hogy megpályázza a Római díjat. Sajnos nem járt sikerrel, de egy évvel később már nyerni tudott „David Rizzio” című kantátájával. Két évet töltött Itáliában, sokat utazott, keveset komponált. Találkozott Liszttel, s rajta keresztül egy fiatal francia nővel, Mlle de Sainte-Marie-val, aki később a felesége lett. Ösztöndíjának legfontosabb darabja a „Requiem” volt, de ezen felül komponált még dalokat, egy zenekari szvitet és belekezdett egy szimfóniába is.
Amikor 1866-ban visszatért Párizsba, megélhetését tekintve maradtak a zongoraórák és a komponálás. Írt jó néhány divatos dalt és zongoradarabot. Októberben feleségül vette Ninont (ez volt felesége beceneve), a házasságból pedig egy gyermek született, két évvel később egy leány, kit Juliette-nek neveztek el. Karrierjét ezen a ponton két tényező befolyásolta leginkább. Egyrészt megismerkedett Georges Hartmann-nal, aki 25 éven keresztül volt barátja és mentora, másrészt felkérést kapott az Opéra-Comique-tól egy egyfelvonásos megírására. Ezt a megbízatást a Római-díjasok kapták, igaz nem mindenki részesült benne az idők folyamán. Valószínűleg tanárának, Thomas-nak közbenjárása is kellett ahhoz, hogy Massenet megkapja a munkát. „Esmeralda Itáliában” volt a mű címe (sajnos a zene nem maradt fenn), s 1867. április 3-án játszották. Ez volt tehát az első darab, az első lépés egy tényleg csillogó operaszerzői pálya felé.
Massenet gyorsan bekerült abba a fiatal zeneszerzőkből álló csoportba, melynek tagjai Gounod és Thomas nyomába kívántak szegődni. Saint-Saëns, Bizet, Delibes, Lalo, Fauré, Lacombe, Castillon, Duparc voltak közülük a leghíresebbek. Majdnem mindegyikük részt vett azokon az operaszerzői versenyeken, amelyeket az Opéra-Comique és a Théâtre Lyrique szervezett. Pasdeloup szívesen játszotta Massenet szvitjeit, kísérte zongorás dalciklusait, vagy segített a „Béke és szabadság” című kantáta előadásában, az uralkodó születésnapján, 1867-ben. Girod, Flaxland és Hartmann pedig megjelentették zeneműveit. Eleinte úgy tűnt, az operaházak zárva maradnak előtte. Egy kritikus ugyanis a már említett zenés színpadi műve után azt találta írni, hogy Massenet inkább szimfonikus mintsem színpadi szerző. Ugyanez a stigma volt Saint-Saëns-on és Lalón is. Amikor Massenet vett részt operai versenyeken, soha nem nyert. Manfrédja (Byron nyomán) nem is készült el teljesen, „Méduse” című művének (Barbier és Carré szövegére) bemutatását pedig megakadályozta a Francia- Porosz háború.
Nem mondhatnók, hogy a háború után Massenet operaszerzői helyzete nagyon megváltozott volna. Ugyan sikert ért el a „Lahore királyával” (Palais Garnier, 1877), és kinevezték a Conservatoire zeneszerzés professzorává, Massenet többre vágyott. Négy felvonásos „Don César de Bazan” című vígoperájával sem törte át a közöny falait, mindössze 13-szor játszották. 1871-es „Magyar jelenetek” című művét további szvit követte. A jelentősebbek közé a „Scènes pittoresques” 1874-ben, „Scènes dramatiques”, egy évvel később és a „Scènes napolitaines” 1876-ban sorolható. Ahhoz, hogy erről az időszakról teljes képet kapjunk, több dokumentummal kellene rendelkeznünk; Massenet viszont számos művét megsemmisítette.
Mindettől függetlenül színpadi alkotásai megalapozták hírnevét, s nemcsak Franciaországban, hanem Itáliában is elkezdtek figyelni rá. Ricordit például lenyűgözte, olyannyira, hogy megbízást is adott számára. Flaubert nemrég megjelent művét, a „Heródiást” ajánlotta figyelmébe, barátja, Hartmann pedig azonnal kapcsolatba lépett Paul Milliet szövegkönyvíróval. Massenet 1878 őszén kezdte meg a munkát, pontosan abban az esztendőben, amelyben professzori kinevezésének köszönhetően, már megkérdőjelezhetetlen zenei tekintélynek számított Franciaországban. Saint-Saëns, aki szintén pályázott Massenet helyére nem igazán örült kollégája sikerének; meg is romlott a kapcsolatuk. Hogy személyiségének árnyoldalaira is rámutassunk, Massenet (tanítványainak elmondása szerint) nem volt igazi tanáregyéniség. Leginkább gyerekesen és kényszeres pontosságot követelve okította a hozzá járókat. Közülük a következők érdemelnek elsősorban említést: Pierné, Charpentier, Schmitt, Bruneau, Ropartz, Hahn, Koechlin és Enescu. Szigorú beosztás szerint élt: télen tanított, a melegebb hónapokban pedig vidéken komponált. Ebből a rendből csak az tudta kizökkenteni, ha nagyobb műveit külföldön is előadták. Akkor elutazott a premierekre.
De vissza a „Heródeshez”! 1879-ben fejezi be az operát, de Vaucourbeil, az Opéra igazgatója azonnal visszadobja, mondván a bibliai és a szerelmes témák ilyetén keveredése nem ízléses. Hasonló okok miatt hátráltatta Saint-Saëns Sámson és Deliláját is. Nos, Massenet nem esett kétségbe, valószínűleg azért sem, mert a brüsszeli Théâtre de la Monnaie lecsapott a darabra. Brüsszel egyébként is kihívást jelentett a korabeli francia szerzők számára, hiszen ott gyakrabban mutattak be kortárs operákat, mint Párizsban. A premier 1881-ben volt, amelyet azután számos más országban is megtartottak. Massenet írt még két szvitet, majd egy teljesen más operai tervvel kezdett foglalkozni. A szövegkönyvet egyrészt Henri Meilhac (Offenbach egyik bevált szövegírója) és Philippe Gille jegyezte, alapjául pedig Prévost regénye, a Manon Lescaut szolgált. 1882 márciusában kezdett dolgozni rajta a komponista, és az év vége felé már el is készült a munkával. A bemutatóra ennek ellenére csak 1884-ben került sor: januárban, az Opéra-Comique-ban vitték színre a darabot. A siker akkora volt, hogy Massenet egy csapásra a világ legjobb operakomponistáinak sorába számított. Mondanom sem kell, hogy nem érdemtelenül, hiszen a Manon fénye azóta sem halványodott. Massenet karrierje tehát elérte csúcsát, s noha messze nem dolgozott olyan gyorsasággal és gondos közreműködői körültekintéssel, mint Verdi, a következő 28 évben még 20 operával gazdagította a francia opera irodalmát. Más műfajokban jóval kevesebbet írt, s élete továbbra is tervezett mederben haladt tovább: komponálás, hangszerelés, publikálás, produkció. Így ment ez évről évre.
A Manont követő operából ugyan nem lett semmi, hiszen közbejött egy jobb téma, a Corneille drámáján alapuló „Le Cid”, amelyet 1884-ben vetett papírra a mester, s egy esztendővel később már be is mutatták az Opérában. Ezután visszatért a Manon bensőségesebb stílusához, egy korábban már dédelgetett ötlet, a „Werther” kapcsán. Ezt a színpadi alkotást 1885-ben fejezte be. Barátja, Hartmann tudta, hogy Massenet-nek folyamatos inspirációra van szüksége ahhoz, hogy komponáljon. Vásárolt is neki egy 18. századi Versailles-i kis palotát, hogy ott dolgozhasson nagy nyugalomban, majd 1886-ban befizette egy bayreuthi túrára. Még azt is felvetette, hogy jó lenne meglátogatnia a Frankfurttól délre fekvő Wetzlart, ahol Goethe megírta a „Werthert”. Nos, Hartmann jól ismerte barátját, hiszen az utazást követően Massenet hamar befejezte az operáját. 1887-ben az Opéra-Comique visszaadta a darabot, túlságosan depresszívnek találták. Nos, a „Werthert” csak 1893-ban mutatták be Párizsban, viszont az ősbemutatóra már sor került egy évvel ezelőtt, Bécsben. A sikert a Manonéhoz lehet mérni, még akkor is, ha a „Werthert” jóval kevesebbszer adják ma, mint korábban.
1887-ben Massenet találkozott a 22-éves amerikai szopránnal, Sybil Sandersonnal, akinek hangja egyszerűen lenyűgözte. Az ő kedvéért változtatott Manon szerepén, és egy újabb operát is kívánt számára komponálni. Az „Esclarmonde” egy ‘opéra romanesque’, látványos elemekkel, a középkori lovagvilág felidézésével. A zenetörténészek szerint itt jelentkezik Massenet-nél leginkább Richard Wagner hatása. 1889-ben, a Világkiállításon mutatták be.
Következő alkotása, az „Amadis” sokkal bonyolultabb szövésű, s nem is adták, csak 10 évvel a szerző halála után. A „Le mage” szintén egy nagyopera, itt Verdi Aidájának hatása érezhető inkább. Az 1891-es bemutató talán a legkevésbé sikerült a Massenet-premierek közül. Nem is vették elő azóta sem. Massenet-t lesújtotta, hogy barátja, Hartmann 1891-ben csődbe ment, s így műveinek kiadását az Heugel-nek kellett átvennie. Bár az is igaz, zeneszerzőként igen jól keresett, s bevételeire nagy hatással nem volt támogatójának szerencsétlensége.
1892-ben Massenet Bécsbe utazott, hiszen a szezont a „Wertherrel” nyitották, de bemutatták „Le carillon” című balettjét is. Ezután talált rá Anatole France „Thaïs” című regényére, amelyből operát kívánt írni, természetesen még mindig Sybil Sanderson hangjára. Hihetetlen erővel kezdett dolgozni. 1894 márciusában az Opéra színre viszi a „Thaïs-t”, májusban az Opéra-Comique bemutatja a „Le portrait de Manont”, a Covent Garden pedig júniusban adja a „La Navarraise” című Massenet-operát. S ha ez még kevés lenne, a szerző ebben az időben fejezi be és hangszereli meg Delibes „Kassyáját”, a „Grisélidis és Cendrillon” pedig 1895-ben készül el. Mindeközben tanít a Conservatoire-on, de amikor 1896-ban Thomas meghal, az ő helyzete is megváltozik. Amikor felajánlják neki az igazgatói posztot, csak nagy nehézségek árán vállalja el, hiszen zeneszerzés osztályába már így is túl gyakran kellett kisegítőt igénybe vennie.
Amíg a „Grisélidis és Cendrillonnal” az előadási lehetőségre vár, megírja a Daudet művén alapuló „Saphót”. Ezt 1897-ben az Opéra-Comique viszi színre. Noha ez a darab sikeres volt a szerző életében, azóta nem nagyon játszották sehol. 1899-ben vitték színre utoljára, abban az esztendőben, amikor Massenet egy csinos kis vidéki kastélyt vásárolt magának. Itt fejezte be szakrális alkotását is, az „Ígéret földje” címűt, amelyet a párizsi St Eustache temlomban játszottak először.
A századfordulóra Massenet műveit mind az Opéra mind az Opéra-Comique szívesen látta, de Franciaországon kívül, Londonban, Milánóban, Bécsben és más nagyvárosokban is gyakran adták operáit. Kottáit pedig kiadója míves kötésben és illusztrált címlapokkal hozta ki. Noha már említettem, hogy Wagner hatása érezhető egyes darabjain, más befolyások nem nagyon érték. Kevesen gondolták volna róla, hogy változni képes, talán maga sem hitte volna el. Sem az oroszok, sem Debussy, sem pedig a fiatal Richard Strauss nem hagyott nyomot kései művein.
Racine „Phèdrájára” írt zenéjét 1900 decemberében játszották először a Théâtre de l’Odéonban, s a Boccaccio művén alapuló „Grisélidis-t” egy évvel később láthatta a közönség az Opéra-Comique-ban. Következő operáját, a csak férfi szereplőkkel játszott „Le jongleur de Notre-Dame-ot” Monte Carlóban mutatták be. Életében még négy zenés színpadi alkotásnak volt premierje, halála után pedig még hármat mutattak be.
Kicsit hagyjuk el az operák világát, bár tény, hogy Massenet kizárólag ennek a műfajnak köszönheti hírnevét. Pedig írt zongoraversenyt is, mely egyike kevés, nagyobb szimfonikus zenekarra álmodott műveinek. Louis Diémer adta elő ezt a darabot, 1903-ban a Conservatoire nagytermében. Hogy mekkora volt a siker nem tudom, az azonban biztos, hogy sok csodálója nem akadt a jövőben sem. Olyannyira lényegtelen kompozícióról van szó, hogy Massenet önéletrajzában sem tesz említést róla. Mivel rájött arra, hogy az operarepertoár gazdagítása jobban megy neki, mint a zongoraversenyé, én is visszatérek az operákhoz. Massenet-ről kevesen tudják, hogy folytatta Mozart Figaróját. „Chérubin” című művében Cheribino életét kíséri tovább. A nadrágszerep itt is megmaradt. Mary Garden énekelte először ezt a szerepet Monte Carlóban, 1905-ben. (Mary Garden világhíres szoprán volt, a többi között ő énekelte Melisande szerepét 1902-ben, Debussy Pelleas-ának bemutatóján. Ezen kívül szenzációs volt Salomeként és Carmenként is. A skót énekesnő, Mary Garden egyszerűen elragadó nő volt, sokan sokszor próbálták elcsábítani. Az egyik ilyen alkalom egy operabemutatón volt, ahol nem ő énekelt ugyan, de megjelent egy csodálatos, vállpánt nélküli estélyiben, ami akkoriban kihívónak számított. Azonnal odament hozzá egy idős úr, és a következő szavakkal kezdett neki udvarolni: „Csodálatos a ruhája, asszonyom, de nem tudom, mi tartja fenn?” Mary Garden válasza egyszerű volt: „Az ön kora, uram!”)
Életének vége felé Massenet írt még egy balettet („Cigale”) az Opéra-Comique számára és belekezdett két operába is: az egyik az „Ariane”, a másik a „Thérèse” volt. E két operában már egy másik híres énekesnő inspirálta: Lucy Arbellről van szó, aki több kései művét is színre vitte. Az „Ariane” 1906-os sikere után sem szűnt meg Massenet munkakedve: megírta a később megbukott „Bacchust” is. Utolsó színpadi műveinek sikertelenségét sokan Lucy Arbell számlájára írták. Túlságosan száraznak találták őt a kritikusok. Csak cím szerint idézem fel az utolsó darabokat: „Bacchus”, „Don Quichotte”, „Roma”, „Panurge és Cléopâtre”.
A nagy francia zeneszerzői hagyománytól, Berlioz, Reyer vagy Saint-Saëns tradíciójától távol tartva magát, Massenet életének nagy részében nem írt zenén kívül semmi mást. Sem újságcikket, sem tanulmányt, sem kritikát. Nem szerette az interjúkat, s azt sem, ha a közönség előtt kellett volna beszélni darabjairól. 1911 februárjában viszont az Echo de Paris mégiscsak lehozott 5 cikket Massenet tollából, „Souvenirs de théâtre” címmel. A következő év novemberében ugyanitt heti rendszerességgel jelentek meg visszaemlékezései, melyeket később könyv formájában is kiadtak. Minden hibája ellenére a korabeli francia operajátszás nagyszerű leírását adja ez a mű.
Akik ismerték Massenet, mind megegyeztek abban, hogy messze állt tőle a nagy zeneszerzőktől sokszor megszokott agresszív stílus. Udvarias és kedves volt, nem pletykált, bár többször adott hangot keserűségének az új zenei irányok tekintetében. Élettörténetében nem találunk heves levelezéseket szövegkönyvírókkal, impresszáriókkal és karmesterekkel. Amiről Massenet pályája tanúskodik az a siker csendes élvezete, melynek alapjául a megtervezett munkarend szolgált. Visszaemlékezéseiben így ír:
„Régi szokásom, hogy korán kelek. Négytől délig dolgozom, ebédelek, majd hat órát tanítok. Ha együttzenélésre hívnak, szívesen megyek tanítványaim szüleihez esténként.”
Később – főként a nyári hónapokban – már „csak” ötkor kelt, télen pedig hatig aludt. Busser-nek ezt mondta: „Tartsd fenn a reggeleket a komponálásnak és a hangszerelésnek, s ne az ihletre várj, hisz az másképp úgyse jön!” Massenet általában asztali zongorájánál dolgozott, annál a bútornál, amelyet csak az ő számára gyártottak. Egy íróasztalról van szó, melyen billentyűzet is volt, benne pedig egy kis Pleyel-szerkezetnek köszönhetően szólaltak meg a hangok. Ma már workaholic-nak mondanánk, és valószínűleg nem is szégyellené. „Dolgozz, mindig csak dolgozz!” – hangoztatta többször. Munkabírásának egyik jellegzetes példája a már említett „La Navarraise” operájának hangszerelése: a 257 oldalas nagyzenekari partitúrát kilenc nap alatt fejezte be.
Amikor kiválasztotta operájának témáját, s megkapta a szöveget a librettistától, kívülről megtanulta azt:
„Amikor szereplőim világának belsejéig eljutottam, amikor már teljesen élénken mozogtak képzeletemben, legalább két évig így hagytam őket, anélkül, hogy bármit is lejegyeztem volna. Várok ugyan az inspirációra, mely az általa önkényesen választott időpontban jelenik meg csupán, de a zene közben elkészül a fejemben. Amikor pedig az utolsó hangjegyet is „kiírtam” egyszerűen lemásolom a memóriámból, nagyjából hat hónap alatt.”
Kései operáinál jóval a próbák kezdete előtt elkészült a zongorakivonattal, amit nyomdába küldött, így az énekesek nyomtatott kottából tanultak (ritka volt ez akkoriban). Kéziratos partitúráit mindig a legnagyobb műgonddal jegyezte le, csak a jobb oldalra írt, javítások alig találhatók bennük. Sőt, arra is volt ideje, hogy a kották margójára felírja éppen aktuális élményeit, vagy éppen lejegyezze az időjárást.
Massenet ugyan nem volt emberkerülő, de nem is volt az a kávéházi alkatú művész. Nem szerette a fogadásokat, legfőképpen pedig azt utálta, ha beszédre kérték. Jellemző volt rá, hogy a premierekre csak nagy ritkán ment el. Nem azért mert ideges lett volna az előadástól, vagy a fogadtatástól, inkább a bájolgástól viszolygott. Szerette a vidéki élet nyugalmát, s amikor Párizsban volt, esténként inkább otthon maradt. „Így dolgozom – nyilatkozta. Lehet, hogy ez jó, vagy rossz, de nincs merszem változtatni rajta.”
Viszont rajongott a nőkért, de úgy, hogy nőcsábásznak csak bajosan mondhatnánk. Sokat pletykáltak róla és Sybil Sandersonról, valamint Lucy Arbellről, de ezek a viszonyok megmaradtak a barátság határain belül. Ugyanígy tisztelte férfi énekeseit is, például a baritonista Lucien Fugère-t is, aki számos Massenet-operában játszott. Massenet családszerető volt, s tanítványai közül sokan rajongva szerették. Ma sokan unalmasnak mondanák. Igaz is lenne, ha nem maradt volna utána például egy olyan opera mint a Manon. (Hugh Macdonaldnak a Grove Online-on megjelent írása nyomán)
