Hiánypótlás No. 1

Címkék: Magyar Állami Operaház, Puccini, Richard Strauss

2013. december 21-én, születésének 155. évfordulója alkalmából a Magyar Állami Operaház szobrot emelt Puccini tiszteletére, akinek műveit több, mint ötmillióan látták eddig a ház színpadán. Az Operaház építésekor még nem tartották fontosnak Puccininek szobrot emelni, sőt, erre később sem került sor. Az Operaház első szobrai ugyanis a megnyitás előtt három évvel, 1881 szeptemberében kerültek fel a színház homlokzatának felső párkányára. A báró Podmaniczky Frigyes intendáns elnöklete alatt összeült szoborbíráló bizottság választotta ki a megörökíteni kívánt 16 zeneszerzőt és kérte fel a kor legkiválóbb szobrászait a munkára. Arezzói Guido, Palestrina, Jacopo Peri, Orlando di Lasso, Pergolesi, Lully, Cherubini, Spontini, Haydn, Gluck, Mozart, Beethoven, Weber, Meyerbeer, Rossini és Wagner képmását a kor jó nevű szobrászművészei készítették el. Az akademizáló stílusú alkotások anyaga azonban nem bizonyult időtállónak, azok az évtizedek során szétmállottak. 1939-ben, miután egy szobor lezuhant a magasból, az összeset eltávolították. Pótlásukra csak évtizedekkel később, 1966 decemberében került sor. Ekkor az eredeti szoborciklus számos tagját más zeneszerzőkre cserélték, különös figyelemmel a baráti országok operaszerzőire. Míg az Operaházban sohasem játszott Scarlatti és Glinka, vagy Smetana és Moniuszko, akiknek operái évtizedek óta nem kerülnek színre, helyet kapott a Népköztársaság úti homlokzaton, addig olyan nagyságok, mint a vitathatatlan népszerűségnek örvendő Puccini és Richard Strauss kimaradt a panteonból. A 2014-es esztendő Richard Strauss jegyében telik, hiszen a német zeneszerző születésének 150. évfordulóját ünnepeljük, így akkor sor kerülhet a következő hiánypótlásra.

 

A hallgatag asszony

Címkék: Richard Strauss, A hallgatag asszony, Kocsis Zoltán

A Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltán irányításával a Daphne után Richard Strauss újabb zenés színpadi alkotását tűzik műsorra. "A hallgatag asszonyt világszerte ritkán játsszák; Budapesten 1977-ben a Drezdai Semperoper nagy sikerrel adta elő, Sir Morosus szerepében akkor Theo Adamot láthatta és hallhatta a közönség. Magyar produkcióban most először hangzik el.
A zeneszerző tizenegyedik operájának szövegkönyvét zseniális librettistája, Hugo von Hofmannsthal halála után Stefan Zweig készítette el, Ben Jonson színműve alapján. "A legjobb vígopera-szövegkönyv a Figaro házassága óta" - mondta Strauss, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a zsidó származása miatt mellőzött Zweig neve szerepeljen az 1935-ös drezdai bemutató műsorfüzetében és plakátjain. A művet a második előadás után be is tiltották, Straussnak pedig le kellett mondania a Birodalmi Zenei Kamara elnöki tisztségéről." - olvasható a MÜPA honlapján.űAz október 10-i és 12-i előadást megelőzően október 2-án műhelybeszélgetés lesz az alkotókkal a MÜPA Előadótermében.

Botrány vagy reklám?

Címkék: Thomas Weelkes, botrány, Richard Strauss, Gustave Charpentier, Ellenpont

Sátáni vagy angyali? Megdobálta volna paradicsommal? Más meg virágokkal halmozta volna el? Miért botrány a botrány, miért siker a siker? A művészet és a zene történetének alapvető kérdései ezek.

Itt az Ellenpont, a Muzsikáló reggel szubjektív magazinja, benne a zenetörténet három botrányos alakjával, akik mind-mind más szempontból szúrták a nagyközönség szemét.

1611 jeles dátum az angol zenetörténetben, hiszen, Thomas Weelkes pályájának csúcsára érkezett. Sajnos azonban – mint minden csúcsra érés – ez is együtt járt azzal, hogy a csúcs után lejtmenet jön. A sherbone-i katedrális évkönyveiben ugyanis ekkor olvashatjuk azt a feddést, amely szerint Weelkes karvezetőként nem szolgálta a közösség legteljesebb megelégedését. Hogy a figyelmeztetés miatt, vagy sem, de két évvel később már sokkal súlyosabb botrányt okoz: nyilvános részegeskedés miatt megbüntetik. Újabb három év múlva már rendszeresen ittasan mutatkozik az emberek előtt, fel is jelentik a püspöknél: „köztudottan iszákos notórius káromkodónak” nevezik. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, legalábbis a püspökében: 1617. január 16-án elbocsájtják állásából. Ennek ellenére Weelkes a kocsma után gyakran megjelent a templomi közösségben, csúnya vicceket mondott és többször szándékosan megbotránkoztatta hívőtársait. 

1622 szeptemberében Weelkes felesége meghalt, akkoriban már a mester újra a katedrális orgonistája volt. Valószínűleg (ital ide vagy oda) egyszerűen nem találtak ennyire tehetséges muzsikust. A fennmaradt tudósítások szerint gyakran járt ezután Londonban beszédes nevű barátjánál, Henry Drinkwaternél, aki többek között Weelkes végrendeletét is ellenjegyezte. A zeneszerző nem sokkal később elhunyt.

A nagy múltú névvel rendelkező századfordulós zeneszerző, Gustave Charpentier nem feltétlenül követte mindenben nagy elődeit. Az 1890-es években, a Louise című operájának egyre növekvő sikere után olyan operai szüzsék után nézett, amelyekben bemutathatta extravagáns gondolatait. Zenéje megmaradt a konvenciók között, de témaválasztásában elsősorban a polgárpukkasztásra törekedett. Az Egy költő élete, a Watteau szerenádja és a Megkoronázott múzsa című operája a promiszkuitás színrevitele miatt például óriási botrányt okozott. A felháborodásnak egy haszna azért volt: az addig az éhhalál szélén álló zeneszerző végre pénzhez jutott, hiszen a jegyeket minden előadás előtt azonnal elkapkodták. És hogy Charpentier élete teljes legyen, a színen a politika is megjelent: a szerző szokatlan témái közül a nők felszabadítására gondoltak a jeles politikusok egy-két előadás után, persze mit sem törődve Charpentier zenei újításaival. Dukas mondta találóan: „Az első és az utolsó felvonás egy mester műve, a másik kettő egy művészé, az egész opera pedig egy emberé.”  

A cenzúra beavatkozása és a botrányokozás az újítás fokmérőjévé vált a 20. században. Richard Strauss Saloméja például keleti egzotikájával, szexuális visszaéléseivel, a kéj, a kínzás és a nekrofília bemutatásával mintha szándékosan hívta volna elő a botrányt. Pedig Strauss egyáltalán nem volt extravagáns zeneszerző: olyan, mintha a század első fele korszellemének vált volna alapvető szükségletévé a hivatalos szervek beavatkozásának kiváltása. Sajnos ez szinte észrevétlenül fordult át olyan vészterhes korszakba, amelyben a cenzúra közbelépése már nem az extravagancia, az újítás jele volt. Gondoljunk csak arra, amikor Strauss szövegírója, Stefan Zweig nem művészi értékei miatt nem szerepelhetett az adott opera premierjének plakátjain.

Kotta nélkül

Kotta nélkül játszik az, aki betéve tudja a darabot. Kotta nélkül játszik az, aki abban a pillanatban találja ki a darabot. És kotta nélkül szeretnénk mi is játszani: könnyedén, néha improvizálva vagy éppen "nyakkendősen" írni a klasszikus zenéről. Hír, beszámoló, kritika, interjú és egyéb - a közmédia klasszikus zenével foglalkozó műsorainak háttéranyaga.

Facebook